Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-10-06 / 40. szám

testek, hanem azoknak alkotója és ura az, kit a lélek keres, hogy imádhasson: mi atyánk, szerelmes atyánk, ki vagy a mennyekben" 134. 1. „Egy lépés szükségképen hozza magával a másikat, egy bűn más bűnhöz vezet; a lélek folyvást sülyed lefelé saját terhe alatt. Valóban a legmélyebb emberösmeret van az Úr ama prófétai szózatában : Péter bizony mondom neked, háromszortagadsz meg engemet." 22. 1. „Nincs oly emberi sziv, legyen bár az a legromlottabb, melynek mélyében ott ne szunnyadoznék a megtérés óhajtása." 31. 1. stb.). Méltó lelkesüléssel tekinti szerző a természetet is, mint az istenség egyik önkijelentési alakját, egész szeretettel pihen meg keblén olykor-olykor, s legszebb képei és hasonlatai onnan vannak véve, és majd mindig igen szerencsésen. S általában hasonlatai közt sok szép van, egyik másik szinte szemlélteti a gondolatot, melyet a szerző kifejezni akar. („Reménység egy jobb jövő felől fentartja az életet, mint a szélvészben zugó, reszkető és hajladozó fát a föld kebeléhez fogódzó gyökerek." 109. 1. „Mint midőn a nagy, erős szélvész megindulván, szárnyaira veszi a puszták porát épen ugy mint égnek felhőit, és viszi azokat egyik országból a másikba, vagy egyik tengertől a másikig : ugy ragadja el és viszi szárnyain a magasztosult lélek a többi lelkeket." 79. 1. „Oh kevély nők, kik a túlságosan érzett felsőség lenéző tekintetével haladtok el eltévedt társaitok mellett, — ösmeritek-e, hogy mily erős a kisértet, fogékony szivre nézve, midőn az alkalom kedvező. A drága metszett üveg, mely a gazdagnak asztalain áll, folyvást védetve por és sérelem ellen, — dicsekedhetik-e azzal, hogy ő kikerülte azon szennyet és töréseket, melyeket a mindennapi durva használat alá vetett cserép edénynek szenvednie kellett ?" 34. 1. „E világ elmúlik, — — — a nagy hadvezérek, a lángeszű tudósok s a dicső vértanuk nevei, melyek egykor sok ezer lelkekre villanyzólag hatottak, most mint elszállott felhőből a távol menydörgés, csak elhalólag hangzanak már felénk." 103. 1. „A sokaság, mely reggeltől estig körülte hullámzott, a nap lehanyatlásával visszatért hajlékaiba, János egyedül maradt; az éj terjeszté ki felette széles szárnyait, mellette a folyam habjai hömpölyögnek; reá a csillagok őrtüzei hintettek fényt az ég magaslatáról," 126. 1. stb.). S hogy arról a lovasról vett hasonlatunknak egyik felét igazoljuk, ime egy példa arra, hogy az a különben egyszerű tömött nyelv mily hatalmassá válik ottan-ottan, a hol erősebb a vér lüktetése: „Az anyaszentegyház egységének előképe és bizonysága volt a pünkösti jelenet. — Leszáll az égi vihar, megindul és harsogva zúg a mennyei szélvész; szikrázva lobognak a kettős tüzes nyelvek, s a párthusok, médok, elamiták, arabok, kréta és mesapotamiabeliek, egy szóval: mindenféle népek, hallják, értik vala az apostolokat az ő saját nyelvükön szólani." (79. 1.). A kezünk alatt levő füzet tizenkilenc beszédet tartalmaz, több, kevesebb szerencsével kidolgozva, s leginkább ezekből, de némi részben az első füzetben megjelentekből is, vontuk el fentebbi általános megjegyzéseinket. Itt még csak annyit, hogy e beszédek nagyban megfelelnek Pál apostol követelésének: mi nem magunkat, hanem a Krisztust prédikáljuk, a mi szerzőnek nem kis dicséretére válik. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a prédikátor dogmaticai tantételeket vigyen fel a szószékbe (Isten őrizz!), sem a prédikáció tartalmi területét szűkebb határok közé nem szorítjuk, sőt épen ennél szélesebb és szabadabb láthatáru alapot nem ismerünk, ha csak a prédikáció egészen korlátlan minden meghatározást és egységes vonatkozást kizáró (egyszerűen csak katedrából elmondott) beszéd nem akar lenni. Krisztus élete egyfelől oly gazdag felemelő, vallásos tartalomban, s az élet mindennapi viszonyaira való vonatkozásban, hogy örökké kifogyhatatlan tárgyat nyújt a predikálásra, másfelől az emberiség lelkesedésének mind végig legmagasabb tárgya leend. Csakhogy a prédikátor ne a dogmaticus Krisztust hirdesse, hanem az élő idvezitőt, a mint az magát minden egyes hívő lelkében kialakitá. Megpróbáljuk futólagosan vázolni a benyomást, melyet reánk e füzet egyes beszédei tettek, s ha netalán itt is, mint föntebb, szigorúbbak volnánk a hiányok iránt, mentsen ki bennünket az, hogy e beszédeket a tökéletes prédikáció mértékével mértük, mint olyan müveket, a melyeknek e mértékhez joguk van, fentartván mindig az egyéni tévedés lehetőségét. Tehát vegyük őket sorban. (Folytatjuk.) BELFÖLD. A magyarhoni ágost. hitv. evangélikusok 1867. évi sept. 24-én Pesten tartott egyetemes egyházi gyűlése jegyzőkönyvének Kivonata. 2. Olvastatott a magyar királyi vallás- és közoktatás ügyi minister urnák f. évi máj, 17-én 2437. sz. a. kelt rendelvénye, melyben ő. cs. kir. apostoli felségének f. évi május 15-én kelt legkegyelmesebb leiratát egyházegyetemünkkel tudatja, melyszerint ő. cs. kir. apostoli felsége hü protestáns alattvalói vallásos nyugalmának megőrzésére irányzott atyai szándékától vezéreltetve, szükségesnek találta elrendelni, hogy a mind két hitfelekezetü protestáns alattvalói egyház szervezete iránt 1859. évi sept. 1-én kiadott nyiltparancsa, s annak életbe léptetését szabályozó 1859. sept. 2-án kelt ministeri rendelet: valamint az 18^0-ki május 15-én kelt kézirata és az 1862-dik nov. 9-én kelt rendelete hatályon kivül tétessenek s ezen rendeletek folytán előállott összes viszonyok az ágostai hitvallású evangélikusok egyetemes Conventje által, az érdekek kölcsönös kimélése mellett, — higgadt megfontolás után, alkotmányos uton, rendeztessenek. Ennek folytán felkéri minister ur egyetemes főfelügyelő urat, — hogy jelen rendeletét a magyarországi összes ágost. hitv. egyházkerületekkel s a feloszlatandó pozsonyi egyházkerülettel is hivatalosan közölvén, e