Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-10-06 / 40. szám

elégíti ki. S szinte közhasználatba jött a raegkiilönböztetés: ez paraszt prédikáció, ez miveltek száraára való beszéd, s egy-egy ilyen rosz helyen elmondott beszédre mondta ki Ítéletét a naiv néptudat az ismeretes mondásban : olyan szép volt, hogy nem is értettök. Lehet-e a prédikációnak e két alakját egyeztetni? lehet-e olyan egyházi beszédet irni, a melyet mind a nép megért és átérez, mind a miveltek élvezettel s lelki épüléssel hallgathatnak ? Majdnem kétségbeesnénk a lehetőség felett, ha nem találtunk volna egyes példányokat a külföldi egyházirodalomban, melyek e követelésnek csaknem egészen megfelelnek. A kezünk alatt levő beszédek — mint föntebb is mondók kizárólag müveit gyülekezet számára valók, s ez azoknak — a prédikációt a maga concret fogalma szerint nézve — egyik hibájok. A másik a nagy rövidség. A szerző végtelenöl széles látkőrrel bir, temérdek gazdag anyagot felölel, de azt inkább csak megérinti, s nem fejti ki, nem dolgozza fel előttünk. Hogy egy hasonlattal éljek, olyanok beszédei mint egy remek festmény, de amelynek a művész csak a vázlatát, a főbb vonalait tette a vászonra, itt ott egyes pontokon himezve csak a részletekig, mig egyebütt a néző inkább csak sejt mint kitalál. Ez a nagy gazdagságnak a hátránya ; de mindenesetre hátrány, különösen prédikációban. Alig találtunk 2 — 3 beszédet az eddig megjelent két füzetben, ahol a felölelt anyag csak a főbb vonalaiban is teljesen ki volna fejtve, s mint ilyen, egy egészszé kerekednék, s ahol ne éreztük volna azt a kellemetlen hatást, amelyet érez a hallgató, midőn a zenét a dal közepén egyszerre elhagyják. Mikor az ember a szerző gondolatmenetét követve annak világában uiár mintegy otthon érzi magát, hogy ugy szóljunk szinte neki melegedik az olvasásnak, akkor egy rövid átmenet vagy bevégzés egyszerre derékon vágja el az élvezetet, valódi sajnálkozást költve fel, hogy miért kellett annak ott végződnie, holott az ember még annyit várt, s a beszéd lényegéből folyólag, méltán várhatott, hogy következni fog. Szerző — ügy látszik — a hosszú prédikációk unalmától akarta megkimélni hallgatóit, azonban itt is egyfelől sunt certi denique fines, másfelől pedig minden beszédtől s a szoktatástól függ. Tudjuk, hogy a külföld legnagyobb részében mily hosszú prédikációk tartatnak, hogy némelyikre mikor nyomtatva látja az ember Önkéntelen elmondja: ez még a jóból is sok; mig a mi papjaink — az ujabb időben hajlandók a másik túlságba esni, mintha ama durván kifejezett népösztönnek akarnának eleget tenni: hosszú kolbász, rövid prédikáció. Pedig e részben nem ártana egy kishosszasb beszédre szoktatás, annyival inkább, mivel az szükséges a prédikáció céljához, másfelől igen könynyen megy, és csak a lelkésztől függ. Beszéljen mindig a felvett tárgyról, kedvvel, lélekkel, átérezve, bizonyosan örömmel fogják hivei hallgatni, ha egy kissé tovább tart is egy vagy két óranegyednél, a mig a prédikátor lelke van jelen a tárgyban. Bizonyítják ezt olyan egyes példák ahol a lelkész igy járván el tisztében, hallgatóit annyira hozzászoktatta a hosszabb beszédhez, hogy azok a rövid prédikáción egy kissé megbotránkoznak. S megvagyunk győződve, hogy azok kik ez egyházibeszédeket lelki gyönyörrel hallgatják végig, bizonyára épen oly gyönyörrel fognák hallgatni mindegyiket, ha a szónok még egy óranegyeddel tovább beszélne. Hogy mennyi ideig tartson egy prédikáció, azt utoljára is meghatározni nem lehet; itt a tárgy parancsol, hogy kifejtése mennyi időt vesz igénybe, s épen ezen parancsoló elvnél fogva tettük mi föntebbi megjegyzésünket. De minthogy ugyanazon tárgyról lehet hosszabban és rövidebben is beszélni, azért mondtuk, hogy nem kell minden áron a legrövidebbet választani, mert az a gyülekezet kárával van. mintegy a gyermeknek elkényeztetése, csakhogy valamivel rosszabb annál. Hátrányára szolgál végül a beszédeknek — mint prédikációkat nézve azokat — az alak nagy egyszerűsége. Szerző egyedül csak az eszmék igazságával s a nyelv egyszerű erejével akar győzni: s a rhetoricai művészet gazdag tárházát majdnem egészen mellőzi, képek és hasonlatok (s olykor igen szépek és találók) nem hiányoznak ugyan bennök, de ennyi mindaz, amit a szerző a rhetoricából elfogad; szónoki figurákat híjában keresünk, a nyelv a legtöbb helyen egyszerű, értekező. Epen azért e beszédek ily alakban erősebb hatást soha sem eszközölnek, inkább csendesen és mélyre hatnak, de nem ráznak fel egész a sziv lázas dobogásaig. E mellett a nyelvben, ennek minden ereje és tömöttsége mellett is, vagyis inkább épen e miatt van némi nehézkesség , amely csak ott enyészik el, ahol a szerző erősebben meg van hatva tárgya által. Hogy ismét egy hasonlatot használjak , olyan a szerző e részben , mint egy súlyos fegyverzetű lovas, ki nehezen s egy-egy pillanatra szinte ügyetlenül mozog, mig neki nem melegszik, deákkor osztán nagyszerű és megdöbbentő fegyvereinek csattogása. Azonban a hiányok mellett vannak Hagy előnyei is e beszédeknek. A már említett széles látkör, ismeretbőség minden téren, s a tartalom gazdagsága, mely néhol szinte megkápráztatja az olvasó lelkét. Mély erkölcsi érzés, komoly, mondhatni szent ünnepélyesség a beszédekben ; amaz öntudatos ereje a nagyságnak és emelkedettségnek, mely az embert a maga kicsinységében oly nagygyá teszi, s a véghetetlenség magaslatára emelvén kibékíti e világ összeomlásával is. A hang emlékeztet a jeruzsálemi szentek-szentére a maga fenségével de egyszersmind a maga parancsoló szigorával, félő hidegségével is. E mellett gazdag lélektani ismeretek, nagy igazságok szétszórva a részek között hogy világitsanak, mint mikor a felhő egyet-egyet villan. („Igy keletnek jámbor bölcsei is, mennél tovább haladtak a csillagos ég ösmeretében, annál óriásibb sulylyal nehezedett leikökre a véghetetlennek gondolata, mit a magára hagyatott emberi elme meg nem fejthet, fel nem foghat. Mit ért nekik átbujdosni az egek téréit, holott a lélek nyugalmat csak az egek urában találhat; nem az egek, nem az égi