Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-10-06 / 40. szám

hangon az imát, lassú vontatott ütenyre, tisztán kiejtve minden betűt, s élénken megnyomván a vezérszavakat. Imádkozás végeztével a tanitó a kissé magasan levő fogashoz ment, sort .vett a ruhanemüeken, s azokat egymásután leszedte. A tulajdonos a székben maradva elkiáltá magát ,,Hier !," felállott, s a tanitó által oda hajtott föveget és felsőruhát ügyesen megkapá. E közben legkisebb pajkoskodás vagy nevetés sem történt. A gyermekek mindnyájan komolyan maradtak s természetesnek tárták, hogy miután a tanitó ur a távolság miatt sem át nem nyújthatja sem helyibe nem viheti mindenkinek a maga ruháit, azok levegői uton érkeznek meg a tulajdonoshoz. Kimenésnél a kézfogás nem divatozik. En ezután elkisértem a tanitó urat a harmadik osztályba, hol neki történelmi órája volt, mert osztályrendszer itt csak a két legalsó iskolában áll fenn, azonfelül szak szerint tanítanak. A tanitó ur igen ügyes előadó és leíró, tárgyát érdekes vonásokkal tudja érdekfeszítővé és tanulságossá tenni, hanem hiszen ez a történelem nem is áll egyébből, mint a kiváló egyéniségek élet- és jellemrajzából s a legnevezetesebb események vagy adomszerü történetkék sorozatából. Az előforduló uj neveket leirta a táblára s a gyermekekkel ismételten utánmondatá, hogy a helyes kiejtést rögtön megtanulják. Végül az elbeszélés tárgyából kérdéseket irt a táblára, melyeket lemásoltak a tanítványok, hogy otthon mindenki maga feleleteket készíthessen rájok; ezekből aztán lassankint egy rövidke vezérfonal áll elő. E módszert én is több tantárgynál követtem tanitó koromban s sikere felől nem volt okom elégedetlennek lenni. Vasárnap egész nap, ugy szintén szerdán és esütörtökön d. u. a gyermekek nem járnak iskolába. A veszszőzést súlyosabb kihágásoknál alkalmazzák, s gond van rá, hogy a tanitó egyszer kiejtett fenyegetését kérlelhetetlenül végrehajtsa. De ilyen eset ritkán fordul elő. Szeremlei Samu. KÖNYVISMERTETÉS. „Egyházi beszédek. Robertson nyomain irta Révész Imre a debreceni ref. egyház egyik rendes lelkipásztora stb. Második füzet. Pest, 1867. Kiadja Osterlamm Károly." A kezünk alatt levő mü, második füzete egy predikació-gyüjteménynek, mely első megjelenésekor nagy feltűnést okozott — s nem ok nélkül — egyházi irodalmunk épen azon ágában, mely — mennyiségileg legalább — a leggazdagabban míveltetik. A kibocsájtó az első füzet előszavában felszólítja különösen a prot. lelkészeket, hogy a beszédekre vonatkozólag közöljék vele nézetüket, akár magán, akár irodalmi uton, hogy vájjon e beszédek folytatása hasznára válik-e egyházi irodalmunknak, életünknek? A felelet a második füzet megjelenése lön. És mondjuk ki, elég jó felelet. Alig van egyházirodalmunkban mü, amelyre nézve a vélemények annyira meg volnának oszolva, mint ezen beszédekre nézve. A nyilvánosan megjelent két ismertetés egyike (megj. a „Prot. Egyh. és Isk. Lap"ban) feltétlen magasztalással nyújtja nekik a pálmát, a másik (megj. a „Sárospataki füzeteka

ben) bár itt-ott hibáztatva, mindazáltal elismeréssel nyilatkozik rólok. Ezek ellenében a provinciális lelkészek jó nagy része csak a közrebocsátó nagy nevének tulajdonítja a munkára halmozott magasztalásokat, s a füzetet átlapozgatván, talán egyik másik beszéddel próbát is tevén, azzal a megjegyzéssel teszi félre, hogy nem használható, mert a mi népünk nem érti meg. Es mind a két félnek saját szempontjából igaza van, csakhogy osztán az egyik szempont hibás, elvetendő. Annyi tény, hogy magunk hallottunk Robertson egyik-másik beszédének elmondása után nem egy hallgatótól — kik közt volt olvasgatni szerető is — ilyen megjegyzést: jaj de unalmas volt ez a mai prédikáció • és ugy vagyunk meggyőződve, hogy nincs Magyarországon gyülekezet talán kettő sem, ahol azon beszédeket, ugy a hogy vannak, a nagyobb rész gyönyörködésével és épülésével el lehetne mondani. De hát ebből az következik^ hogy tehát azon beszédek hasznavehetetlenek s igy félreteendők ? A világért sem. Aki a predikació-gyüjteményeket csak arra valóknak tekinti, hogy az azokban foglalt beszédeket szórói-szóra minden változtatás nélkül betanulja és elmondja, az nem érdemli meg a lelkipásztor nevet. A prédikációnak szerintünk a gyülekezet mindennapi szükségeihez alkalmazottnak, abból előállottnak kell lennie, felvévén magába — a lehetőség szerint — a gyülekezet egy heti szellemi életének minden mozzanatát, ott épitve mindig, ahol legnagyobb szükség van rá; s minthogy a prédikációnak hatása attól függ, ha minél több hallgató érzi magát találva általa, az általánosan kifejezett igazságoknak pedig rendesen az a hatásuk van, hogy mindenki elismeri őket, de senki sem veszi különösebben magára: következik, hogy a prédikációnak okvetlen részletezőnek kell lenni, mint egy szálanként szétszedve az érzelmeket, és a sziv egyes húrjait pengetve meg, és e részletezésnek minden gyülekezetben külön kulcsa van. Úgyhogy szerintünk minden prédikációnak alkalmi beszédnek kell lennie, bizonyos értelemben. Tehát nem csupán az alakot kell alkalmazni a gyülekezet szükségeihez, hanem magát a tárgyat, még pedig annak legkisebb részleteiig. Nem mondjuk, hogy nincs olyan beszéd, melyet kevés változtatással el ne lehetne mondani minden gyülekezetben, de az a kevés változtatás még azokra is szükséges, s mindenekfelett Robertson beszédei nem tartoznak azok közé. Egyébiránt ezt a követelést — kissé más alakban — erősen kiemeli s komolyan hangsúlyozza maga e prédikációk közrebocsátója is, s közelebb a „Prot. Egyh. és Isk. Lappban Dömötör szólalt fel hasonló értelemben: amelyek mind oly igazságok, hogy nem lehet ellenök szólani. És mégis, megbocsát nekem a „Keresztyén magvető" ismertetője, ha nem annyira hibáztatás, mint inkább eszmecsere végett következtetésének egy oldalára figyelmeztetem, a hol könnyű egy kis egyoldalúságba esni. O Tompa