Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-10-06 / 40. szám

ugy teljesíthetik, ha a kihagyott leckéből az egész iskolát sorra megfeleltetik! — Elemi dolgok ezek nagyon, gondolja némely olvasóm, s igaza van; de ne ütközzék meg rajta, hogy én ily elemi dolgokkal bíbelődöm, mert sok nagy bajunknak ott van a forrása, hogy az elemi dolgokat nem értjük jól, s néha már a kezdetet elhibázzuk. Ily kis- nagy dolognak tartom én a nálunk divatozó örökös leckéztetést. E tanmód, mely leghelyesebben robotoltató tanmódnak nevezhető, kirekesztőleg végig húzódik egész iskolai rendszerünkön (sőt dacára az időjeleknek, némely akadémiánkban sem átallanak vele mind máig szövetségben maradni), s megnyomorítja köztanitásunkat a következő okoknál fogva: 1) A tanítvány ereje és becsülete iránt bizalmatlanságot nyilvánít és ápol, holott a növelésnek önbizalomhoz kellene szoktatni a gyermeket; 2) felesleges időpazarlással jár, mert mi szükség minduntalan ismételtetni azt, a mit ha 1-szer vagy 2-szer elmondatunk, szintúgy elértük célunkat; 3) rendszeresen figyelmetlenségre szoktat, mert 1—2-szeri elmondás után a tárgy már semmi érdekkel sem bir, s a további ismétlések alatt az egész iskola unatkozik, csapán az lévén ébren, aki épen felel, vagy aki gondolja, hogy felelni következik, e figyelmetlenség hazai iskoláink egyik legnagyobb baja, mely miatt a tanitó haladni nem bir; 4) a gyermeket arra szoktatja, hogy csupán azért tanuljon, hogy a tanitónak felelni tudjon, ekképen megörökíti benne az üres pedanteriát, vagy a szolgai félelmet, de ritkán a tanulási kedvet. — Részemről megvagyok a felől győződve, hogy ezen vallató, robotoltató módszer, mely a fegyencekhez vagy az abriktolandó állatokhoz igen jól illik, nagy befolyással van arra, hogy a mi tanuló ifjuságunk szelleme átalában ki nem elégítő , hogy iskolánkban nincs meg a tudatlanság szégyenérzete, sőt bizonyos dicsekvésre ád jogot, ha valaki semmit sem tud, mert ez által a vallató tanítóval ellentétes lábra helyezte magát az pedig épen virtuozitás, a midőn a tanítvány semmit sem készülvén, a faggatódzó tanítót bármi csellel kijátszhatja, s hogy e tanmód egyenesen bűnös abban a részben, hogy olyan irányba terelte ifjúságunkat, hol ha tanul, leginkább kényszerből tanul, tudomány szeretet és lelkiszükség érzete nélkül, mi aztán eggik oka tudományos életünk sivár- és parlagvoltának ! Tinta ezen osztályban még nem használtatik, tekintettel lévén e város-rész jobbára szegényebb sorsú lakóira, kiket, a mennyiben feljáró gyermekök van, kikerülhető költséggel terhelni nem akarnak. Más iskolákban azonban, s főleg a magán tanodákban, hová leginkább vagyonos szülők gyermekei járnak, már ezen a tanfokon is használják a téntát, a mi célszerű is, mert a gyermek keze, ha vele a pálatáblára sokáig iratnak, ne -hézkessé válik. Az Abéce ugy van szerkesztve, hogy belőle az olvasás, irás, és rajzolás egyszerre, párhuzamban, tanítható, kezdetben a gyermekek a négyszögű vonalzóval a táblára párhuzamosakat húznak, erre ujabb párhuzamosokat állitnak derék szög alatt, s az igy származott négyszögökben a körvonalak képzését megtanulják. Az Abécze e szón kezelöelök ei (tojás) s e szó vissza van adva egymás alatti sorokban német nyomtatási, német irási, és latin nyomtatási betűkkel, legvégül pedig a tojás le is van rajzolva, igen egyszerű körvonallal. 01-vastatásnál a gyermekek az irási jeleket is olvassák, azaz kimondják, igy : „pont 1," „vonás! stb. Vallástanból az év vége felé már a Luther kis kátéja járja, előlegesen pedig egyes szent történetek beszéltetnek el. Ez utóbbi tantárgyat a tanitó katekhetikai modorban és sajátságosan kezeli. Például ha e volna a tárgy : „A pásztorok Jézus bölcsőjét keresni indalnak," itt a tanitó a gyermekekhez ilyen forma kérdéseket intézhet: — Elhagyhatják-e a pásztorok nyájaikat?' — ,Ha elhagyják, ki vigyáz akkor a nyájra?' („Der liebe Gott!") — ,A mint a pásztorok Bethlehembe értek, először is egy fényes palotára akadtak, megtalálhatták volna-e ebben a kis Jézust ?' s igy tov. „Ilyen módszer mellett" úgymond az én tanítóm „melyre engem egy missionarius tanított, a gyermeknek nemcsak a némán figyelő és elfogadó szerepe jut, hanem ő együtt működik a tanítóval, mint egy maga reproducalja a történetet, mely mélyen nyomódik emlékezetébe." Ezen ajánlás azonban engemet nem tudott meggyőzni e módszer helyessége felől, sőt inkább azt akkor is, később is rosznak tartám, a következő okoknál fogva: 1) a bibliai történetek az összefüggő előadás mellett is elég érdekesek arra nézve, hogy a gyermekek egész figyelemmel hallgassák, de jobban is hatnak igy a gyermeki szívre, mint ha ezen hatás a kérdezősködések által örökösen zavartatik; 2) a kérdezősködési mód a szenttörténelmet, mint valami mesét ellapositja; 3) a kérdezgető módszer ott hol tényleges adatokat kell közleni haszontalan időveszteséggel jár, s képtelenség is, mert a tények és adatok nem alkalmasok arra nézve, hogy kitaláltassanak, azokat egyszerűen közleni kell. A kis gyermekek igen vidorak és elevenek voltak, naiv természetességök ijesztő rendszabályok által ugy látszik, legkevésbé sem volt lerontva. Ez azonnal nyilatkozók, mihelyt én a tanitó urat beszélgetéssel huzamosabb időre elfoglalám. Ilyenkor ugyanis a gyermekek minden tartózkodás nélkül, ép ugy mintha magukban lettek volna, hangosan társalogni kezdtek, még pedig oly élénken, a mi lármázásnak is beillett, a mint hogy 50 — 60 gyermek hangos társalgásából egyéb nem is fejlődhetik ki. A tanitó urat azonban e zsibaj legkevésbé sem lepte meg és nem hozta ki sodrából, sőt, ugy látszék, azt egészen természetesnek találta. Ha elvégezte velem való beszédét, akkor a gyermekek felé fordult, kezével intett vagy kissé megveregette a széket, s a csönd abban a pillanatban teljesen helyre állott. D. e. 11 órakor a gyermekek haza készültek. Adott jelre pár perc alatt összeszedték tanszereiket s táskájukba rakíák, mely a polcon áll. Midőn ez megvolt, a tanitó a szék elibe állott s kezeit összekulcsolván elkezdte az imádságot. A gyermekek szintén összekulcsolák kezeiket s a székre leborulva mindnyájan mondták fenn