Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-09-15 / 37. szám

csészét és erkölcsészet nagyjai által köztünk életre keltett, szellemképzetség s a nép szükségletei közt. S mig ez a hézag be nem tölteték, mig az ujabb theologia a nép vérévé és húsává nem vált, képzeteiben és akaratában helyet nem foglalt; mindaddig tartósan nem lehetett ellenszegülni azon törekvésnek, mely a rationalismusból közvetlenül a régi igazhivűséghez, a felvilágosodás sivatagjáról a reformatio korának magasztalt földére visszatérni igyekezett. Ez kétségkívül merész ugrás volt, azonban nem sokkal könnyebb vala-e, mint a népvallásnak lassankénti bensőitése és szellemivé tétele ? E mellett sok más törekvés működött közre, hogy az uj orthodoxiát megszilárditsa. Ilyen volt mindenek előtt a szabadságharcok után valamennyi német kormányt áthatott visszaállitási törekvés, mely a politikai térről az egyházira is átviteték. Jelszóvá lőn, hogy a szétbomlás és összeomlás hosszú időszak után a forradalom és a háború pusztításaiból kimentett romokat uj építéshez kell felhasználni, s ismét felépíteni a régi Sión leomlott kőfalait. S mennyivel könnyebb és kényelmesebb volt a régi alapokat az omladványok közül kikeresni és a reformatio korának symbolumaira rakni az egyház épületét: mint annak uj, mély és biztos alapot vetni! s mennyire érdekökben állhatott a kormányoknak és hercegeknek, kik fejedelmi püspökségüket különben is nagyon bureaukrata módon kezelték, újra előszedni a régi symbolumokat, egyházi rendtartást és istentiszteleti alakzatokat, hogy az egyházat azoknak tekintélye alá helyezzék, s maguk is azokra, mint szilárd jogalapra, álljanak. Az időnek ezen szükségei- és törekvéseihez járult még az úgynevezett közvetítő theologiának sokszorosan ki nem elégítő volta. A mint láttuk, magában a Schleiermacher-féle iskolában is az igazhitüséghez való vonzódás meglehetős erős volt; a Neander-féle határozatlanságban és az ő teljesen önkényes érzelem-itészetében sokáig senki sem birta ki; Schleiermacher maga pedig sokoldalúbb, élesebb, átmetszőbb s egyszerű és határozott eredmények adásában sokkal szűkmarkúbb volt, semhogy tulajdonképeni tanítványainak száma, kik vele együtt az igazság utáni nehéz küzdésre s önálló meggyőződés kivivására készek valának, valami nagy lehetett volna. Igy lőn, hogy az érzelemhivőség igazhivŐségbe ment át, s a mint a szellemi felbuzdulás bádgyadtabb, a szilárd egyházi intézmények s hittani alakzatok utáni sóvárgás pedig erősebb lön, a régi orthodoxiába való ama visszaesés előállott. Sajátságos hogy ez irány első szóvivői a vele az előtt ellenséges lábon álló pietismus kebeléből állottak elő, s az egész fajt jellemzi a pietismusnak és az orthodoxiának sajátságos vegyüléke. Ezen uj orthodoxia, legalább első fölléptében, annyira tele van bűntudat és bűnbánattal, mint volt a régi pietismus; s másfelöl oly sokat ád a tantisztaságra s a symbolumok érvényére, mint a régi orthodoxia tevé. Azonban mégsem olyan régihitü, mint a milyennek szeretne látszani, s épen ebben áll modern volta. Sőt inkább át van hatva a jelen szemléletei és gondolatai által, emészti a bölcsészet mérge, a mely ellen épen küzd, s mig ezt beesőleg utálja, felékesíti magát annak képzetségi alakjaival. Szóval az igazhitűség nem a bűnbánó alázatos köntösében, hanem az úgynevezett speculativ világnézet divatos öltönyében lép föl. A hégeli theoiogusoktól pompásan elsajátitá a fejedelmi megvető hangot a felületes és rosz hírű rationalismus ellen. Ez eljárás nagyon emlékeztet a jézsuitákra, kiknek életmüvészetük épen abban áll, hogy a modern Képzettség alakjaiba takaróznak, hogy azt épen az által, bensőleg annál biztosabban éstökéletesebben megsemmisíthessék. Csakugyan ezen uj orthodoxia mindjárt kezdetben nem kevesebbet akart, mint a valódi előhaladás és humanitás minden gyümölcsét, minden szabad és szép szelleméletet megsemmisíteni. A művészet és tudomány mindazon nagy és classicus termékeinek, melyeket a német szellem egy fél század alatt teremtett, a porba kellett volna omolniok, az egyházi eredendő bűn tanának álláspontjáról megitéltetniök, minek következtében igazi értekükben csillogó bűnökül ismertettek volna el. Különösen két pont az, a melyen az uj orthodoxiának merev követelése, kiválóan előtérbe lép. Az egyik a régi eredendő bűn tanának olyan hangsúlyozása, a mint azt a Formula concordiae, s a 17-ik század dogmaticusai tevék, s ekez járul az uj rendszernek másik főpontjaként a gépies ihletéstan. Minél sötétebb az emberi szellemnek halálos éje, annál sugárzóbb az isteni kijelentés; minél tehetetlenebb az ember az együttmunkálásban, annál kizáróbb az isteni cselekvés. Ezen ihletéstannak természetes következése egy részről a kanonnak, az irás betűinek istenitése, másfelől gyűlölése és megsemmisítése minden történeti itészetnek. Jelszóvá lőn: vagy mindent megmenteni, vagy mindent zsákmányul adni. Ha a kételynek csak egy ponton is tér adatik, ha csak egy iratra vagy a kánon egy helyére nézve engedtetik is meg annak nem hiteles vagy történetietlen volta: már akkor el van törölve a választó vonal az isteni és emberi közt, a hitetlenség férge menthetetlenül tovább emészt, s a hit alapja aláásatik. Tehát nem csupán ez vagy amaz ítészét, ez vagy ama bölcsészet áll a keresztyénséggel lényeges ellentétben, hanem az ítészét minden neme, minden bölcsészeti vizsgálódás. Es csak az az itészet helyes, a mely elfogad a helyett, hogy vizsgálódnék, csak az a bölcsészet elfogadható, mely meghajlik az isteni szó előtt, s minden munkassága a hit tárgyainak támogatásában és védelmében áll. Hogy mennyire terjedtek minden valódi és szabad tudomány ezen száműzésének következményei, csakhamar kitiint. Nem szégyenlettek a legsilányabb képzetség és legdurvább dogmatismus álláspontjáról ítéletet tartani az emberi szellem legfenségesebb müvei fölött, s nem csupán RÖhr, Wegscheider és Gesenius voltak azok, kik Hengstenberg hóhérbárdja alatt elvérzettek: Goethe és Schiller, Jakobi és Schleiermacher is bűnbánó köntösben hurcoltattak a hittörvényszék elé.