Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-09-15 / 37. szám

A mi ezen eljárásnál imponált, az a pietisticus hang, mely a pártnak a kegyesség színezetét kölcsönzé, azután a nép szükségére számított gyakorlati irány, s végre a következetességnek és az alap szilárdságának látszata, melyre az uj orthodoxia állott. Ehez járult a tudományos kimerülés és elbádgyadás, mely a bölcsészet tulgazdag virágzásának korszakát követte, s a közvetítő theologiának ingadozó és zavart volta. Az olyan emberek, kik nem az ismeret mélyebb összefüggése után törekedtek, hanem elhagyták magokat csábittatni holmi felületes következetesség látszata által, s a kiknek minden áron kézzel fogható igazság kellett, nagyon könnyen csatlakoztak az oly nagy hangú igazhitüséghez, mig a finomabb s szellemileg erősebb természetek annál jobban elfordultak ezen tudományos lelkiismeret nélküli irány faragatlanságától és ürességétől. E párt harcosai könnyen megkülönböztethetőleg három csoportra oszlanak. Mindjárt az első sorban állanak a régibb kor szigorú lutheránusai, az óluth eranusok, a kiket az uj lutheránusoktól határozottan meg akarok különböztetni. Ezek a legkövetkezetesebbek, a legorthodoxabbak, a legtisztábbak szándékaikban, és a legtartozkodásnelküliebbek oppositiojukban, nem csak a rationalismus és pantheismus, hanem — s ez kiválóan hangsúlyozandó — az államegyház eszméje s az uralkodó államhatalom ellen is. A szigorú lutheri tan, melyet ők a kor uniotörekvéseivel szemközt, mint valamely szent kincset, megőrizni akarnak, valóban az orthodox párt végső következménye. A második pártot képezi az állam-theologia (Staatstheologie) Hengstenberggel élén, melynek kiváló jellemvonása az „államvallás" és „állam-theologia" szives védelme az egyház felszabaditási kísérletei ellen az államhatalom alól. Nála a célszerűség előbb való az igazságnál, a hatalom a jognál. Hengstenberg a maga „Evangelischen Kirchenzeitung"-jában annak legelső előszavától fogva máig az államegyház dogmája mellett minden időben szilárdul megmaradt. S ha ennek támogatására nem tud is, mint különben szokott, bizonyítékokat idézni az ó- és ujtestamentomból, sőt belátja hogy az ujtestamentom és az apostoli egyház nagyon távol vannak a mi fejedelmi püspökeink és consistorialis alkotmányunktól: ő azért, nem jő zavarba, hanem a maga modorában hirdeti „hogy az ujtestamentom mértékét nem szabad alkalmazni a mi mostani empiricus egyházunkra, miután ebben azoknak száma, kik nem hajtottak térdet Bál előtt, oly kicsiny, hogy ezek nem igényelhetik maguknak a szenteknek kiváltságát, hogy pásztoraikat maguk válasszák." Elismerésre méltó naivsággal fejtegeti, hogy mennyivel jobban áll az igazhitű párt ügye a fejedelmi egyházuralom mellett, s hogy az sohasem fog annyira menni, hogy a hitvallásokat bolygassa, annyival kevésbé hogy eltörölje, mig egy synodalis kormányformától mindent, még a legroszabbat is lehet várni. Ezen külső célszerűségi elv a legmélyebb kérdéseknél, ezen kis hitüség az igazság győző hatalma iránt, és ezen bizalom a támogató államhatalomhoz ismertető jelei az egész pártnak. Bármennyit beszél is Krisztus meggyaláztatásáról, nem ismeri és nincs Ínyére a vértanúság. Bármennyire pompázik is az elvekkel, a célok nála föllebbvalók, s a célszerűség előbbvaló az igazságnál. S végül néhány szót az orthodox párt harmadik töredékéről, mely a két elsőhöz csatlakozik, azt közreműködésével támogatva, anélkül azonban, hogy olyan rendszeres képzettsége volna mint ezeknek. Ez az orthodox dilettánsok nagyon befolyásos és jelentékeny céhe, s köztük szellemére nézve a legtöbbet érő, a legkitűnőbb sophista-tehetség Stahl. Ezen emberek azok, kiknek az „Ev. Kirchenzeitung" bizonyos szellemdusság dicsfényét köszönheti, kik a modern képzettség sok nemű elemeivel hozzá csatlakoztak, s a kiket illet különösen a föntebbi megjegyzés, hogy az orthodoxia kezdetben a modern szellem mellékizével birt, a bölcsészet ékességeivel pompázott s mindenféle mélyértelmüségbe burkolta be magát. Ezen világi szövetségesek, kiknek nagy része jogászokból állt, a megszületett igazhitüségnek tagadhatatlanul nagy hasznára váltak." —- Azután igen mulatságos képét adja szerző Hengstenbergnek, az Ur választott profétájának, ezen „üldö -zésben telhetetlen egyházi demagógnak", kinek két fő elve: kerülni minden összeütközést az államhatalommal, s megsemmisíteni a rationalismust minden áron, leirja az Ev. Kirchenzeitung működését, midőn kezdetben még csak tartózkodva kezdé még a hitetlenek üldözését s nagy erkölcsi vereséget szenvedett Neander tolla által; majd Strauss föllépte után buján tenyészvén a rationalismus, pantheismus, és hitetlenség, az aratásra gazdag tért talált, tekintélyének legfőbb fokát érte el, s kérlelhetetlenül törvényszéke elé vont és itélt el mindent, a hégeli bölcsészettöl Akens állatseregletéig. Azonban a szép idők elmultak s az egykor félelmes ellenség ma már legfőllebb unalmas. Szól Hengstenbergnek lelkiismeretlen eljárásáról, következetlenségéről, poltikai szolgaiságáról, képzetségéről és mostani elhagyatottságáról, (bizonyára nem érdemli meg a tárgy, hogy ennyit beszéljenek róla) s annál az eredménynél állapodik meg hogy „Hengstenberg nagyhangú profétasága nem egyéb jellemtelen ingadozásnál a politicai servilismus és egyházi demagógság között". Ezen előzmények után megy át már szerző könyvének tulajdonképeni tárgyára, kezdvén Strauss fölléptével. Azonban itt már nem követhetjük, miután eddig is sok tért vettünk igénybe egy szerény bemutatásnál. Hogy ismertető közlése tárgyait miért nem inkább ezen tulajdonképeni főrészből választá, oka az mert lehetőleg egészet akart adni, s a későbbiek nehezebben szakithatók el egymástól az összefüggés kára nélkül. Másfelől meg az is állott előtte, hogy arra nézve a kit e dolgok nem érdekelnek, ugy is mindegy, akár az előszóból mutasson be valamit, akár a zárszóból, a ki pedig érdeklődik ez iránt a mesterség iránt, az bizonyára