Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-09-15 / 37. szám

Ha a protestáns ember autonomiát mond, nem akar az alatt mást érteni, mint hogy vallása gyakorlatában és e célra teendő önkormányzati intézkedéseiben senki ne háborgathassa. Ha ellenben az ultramontan beszél autonómiáról, ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy őt senki ne gátolhassa, minden embert, ki nem az ő vallásnézetén van, bátran üldözhetni. Itt tehát a jogegyenlőség valóság szerint a legnagyobb jogegyenlötlenség, ha csak a törvényhozás eleve nem gondoskodik a túlkapások meggátlásáról. Szerencsére a közvélemény itt is a közszabadság részén áll, s parancsolólag követeli a törvényhozásnak oly iránybani működését, hogy a lelkiismereti szabadság minden polgár részére egyformán biztosittassék. Tán semmi sem mutatja annyira a haladó kor érlelő erejét, mint a polgárainknál mind általánosabban nyilatkozó hajlam egyesült közremunkálásra és vállvetett cselekvésre, melynél fogva mind jobban érezhetővé válik a szükség, mindent elháritni, mi a polgárok sziveit a politika terén és a társas életben egymás ellen lázitja. Nem szabad feltennem, hogy hitfeleink többsége e humanitási érzelmeket nem osztaná és a hitfelekezeti álláspont érvényesitését azon határon tul is vinni akarná, melyen belül a vallás mindenoldalú nyilatkozhatása tekintetéből sajátságos mivoltát ki kell fejtenie. És mondjuk ki itt mindjárt, hogy az iskola épen nem az a tér, a hol a felekezeti szellemet működtetni akár szent vallásunk érdeke, akár a közjólét igényelné. Mert tény az, hogy amily áldásos magára a vallás ügyére nézve, hogy valamely nemzet kebelében a hitigazságok felfogása körül kifejlett nézetkülönbségek alapján jóságos életben vetekedő, rendezett felekezetek alakulnak, oly átkos következményeket szül ama vallásfelekezeti szellemnek a politikai és socialis térre való oly forma átvitele, hogy a polgárok, midőn pl. tisztviselőt kell választaniok, nem azt nézik első sorban mennyi készültséggel, ügyességgel és becsületességgel bir valaki, hanem hogy melyik templomba jár. Nemzeti fejlődésünk múltjában ez volt haladásunk nem csekély hátráltatója, s valóban kétségbe kellene esnünk az emberiség szellemi ügye fölött, ha szerencsére a felekezetek harcmezején a közoktatásban oly neutrális tért nem látnánk, melyen a kibékülés szent műve sikerrel előkészíthető. Igaz, hogy a közoktatást mindenik egyház kizárólagos tulajdonának tekinti; de nem az a kérdés, hogy mit tartanak az egyházak, hanem hogy mit követel a józan ész és a polgárok java. Nagyot változott e tekintetben is korunkban a világ s ehezképest az emberiség nagy részének viszonya a tudományhoz és ennek közegeihez. Volt idő, midőn a hatalom kezelői a földet, melyet kizárólagos sajátuknak néztek, a szegény emberre nézve siralom völgyévé tették, s ennélfogva az egész közoktatást oda kellett irányozniok, hogy a'szem a földtől elvonatva egyedül ama hont keresse, hol a biblia szava szerint „a szolga is szabados az ő urától:" akkor a káté megfelelt a polgárok Összes szükségeinek és az egyház az iskolát méltán sajátjának, kizárólagos sajátjának mondhatta. Korunk megismertette a szegény emberrel elidegenithetlen jogát s azon mértékben, amint, minden ember megköveteli osztályrészét a földi javakból, elutasithatlan szükségévé vált megismerkedni ama hatalommal, mely az embert a föld urává teszi, a tudománynyal. Ez messze tul megy az egyház körén és homályosan bár, de élénken érezteti a tudomány napszámosaival, a tanítókkal, hogy hivatásuk önálló kört képez a társadalmi működések nagy gépezetében. Ez az, mi az iskolának az egyház alóli emancipatioféle harcát idézte elő, mely bár sok tekintetben ma még korainak mondható, amennyiben az ok, amely szülte, maga is még csak léteslilőben van; de mindenesetre meg van, és ha egyszer teljesen kifejlett, az iskola okvetlen önálló társadalmi hatalommá fog erősbödni. Hiába! Nem lehet a felnőtt ember lábát gyermekcipőbe szorítni, akár hogyan mesterkedünk. S ime e magasabb szempontokból nézem én Eötvös indítványát. Hogy hová dül a mozgalom, mely fél év óta országos ügyeink vezetését hazafiak kezébe juttatta , azt a jó Isten tudja. De azt bizonyosan