Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-09-08 / 36. szám

vetkőztettek s a mythos körébe utasittatának. Azonban az egésznek kivitele, a részletekre vonatkozó birálati eljárás nem a hégeli iskola tanulmányának eredménye. A Semler és Eichhorn által megkezdett birálati kutatások gyümölcse az, amely vizsgálódás a rationalista körökben mind tovább fejlesztetvén, virágzását érte el De Wette, Schleiermacher és Grieseler müveiben. Schleiermacher felolvasásokat tartott Jézus élete fölött Berlinben, tele romboló kétely s összevető éles itészettel. Az akkori repetens Strauss Dávid különösen az ő hallgatása végett ment Tübingából Berlinbe 1831-ben. E felolvasások a legerősebb lökést adták neki romboló müvének megírására. Ily messze nyúlnak a Schleiermacherféle kihatások ; egész theologiánk magasságain és mélységein át, az egyik sarktól a másikig. Bizonyára nem könnyű munka ezen kiváló ember egész tudományos jelentőségét néhány szegény szóba, néhány általános kategóriába összefoglalni, Schleiermacher végtelenül különbözött Hégeltől, épen ugy egyéniségében mint tudományában, E két ember egymással közel viszonyban sohasem állt, bárminő közel voltak is egymáshoz helyezve külsőleg, nyilvános működésükben, az újonnan alapitott berlini egyetemen, amely akkor a német tudományosságnak központja vala, melyből a szellemileg megtermékenyítő erőnek egész gazdagsága ömölt ki az egész megujhadt és felszabadított Németországra, mint máskor soha. A német nemzet legkitűnőbb szellemei közt, akik itt összegyűlve voltak, a két férfi az első sorban állt. Azonban ők ugylátszik csak azért érinték egymást, hogy egymástól idegenkedjenek, s kölcsönös mély ellenszenv uralkodott köztök mind haláliglan. Strauss egyszer a két theologust, Daubot és Schleiermachert, jellemük alapkülönbségében, a két homéri hőssel Ajax- és Ulyssessel hasonlitá össze: — e hasonlatot talán Hegelre és Schleiermacherre is ugyanazon joggal alkalmazhatjuk. Mert mig Hegelnek kiváló sajátsága a substantialis nyomosság (Gediegenheit) vala, mely a dolgok magváig, a mindenség elzárt mélyére hatol be, addig Schleiermacher életben ugy mint tudományban az alanyiság képviselője, a legfáradhatatlanabb mozgékonyság, a legmaróbb éle, mint a leggyorsabban felindítható érzelem embere volt. Benne a szellemnek csodálatos rugékonysága és tevékenysége élt. Bizonyos dialecticai virtuositása nem csak a tudásnak hanem az akarásnak is, nem csupán értelmi hanem egyszersmind erkölcsi nemü. Azonban ezen örökké szikrázó dialectica, s erkölcsi törekvésének és munkálkodásának ezen fáradhatatlan mozgékonysága mellett benne még — s épen ezen ellentétben rejlett személyiségének ellenállhatatlan hatalma — a leggyöngédebb kedély-életnek mély bensősége nyilatkozék, amelybe a könnyed dialecticai játék újra és újra visszamerült, amelyben szellemének nyugtalansága nyugalomra és kiengesztelődésre tért, amelyben minden ellentét megoldódott s minden hánykódó kétely a horgony-vetés alapját megtalálta. Hogy röviden szóljak, benne a mély és emelkedett vallásosságnak ritka egyesülése volt meg, egyesülése a mysticismusnak — a szó legjobb értelmében —- s a végtelenül mozgékony értelmi-reflexiónak. E két elem egyesitése folytán gyakorolt oly mélyre benyúló hatást az időre, ennek eredménye volt az ő tisztító és éltető, feloszlató és megépítő ereje, A harcot Schleiermacher egészen más oldalon kezdte mint Hégel. Mig emez a metaphysicai alapkérdésekre ment vissza, s a szentháromságot, az Isten és a világ egymáshozi viszonyát, az emberrélét eszméjét és a kijelentést vizsgálta, addig Schleiermachernél e kérdések — legalább tulajdonképeni theologiai müveiben — mintegy rejtve maradnak. Csupán a „Reden über die Religion"ban lép föl nyiltan bizonyos megittasult, s még a romantika vizétől hullámzó lelkesedéssel a pantheisticus istenfogalom s a „szent" Spinoza mellett; csupán dialecticájában hirdeté — s itt már nagyobb óvatossággal és mérsékeltséggel — Istennek és világnak immanens viszonyát szükségképemül : — különben e speculativ feladatokat mindenütt megoldatlan hagyja, s mintegy rábízza az olvasóra a kitalálást. Azonban reformatori működésének kiinduló pontja, s legnagyobb horderejű műve volt a vallás lényegének elemezése. A szellemnek ezen rég betemetett birodalmát mintegy újra födözte föl, a vallást, amely akkor az erkölcstan és a hittan alamizsnáiból élt, saját jogaiba helyezé vissza, a szelleméletnek öt illető tartományát számára meghóditá, s ez által tiszteletet szerzett annak szemben a míveltekkel, megvetői között. Ez Schleiermacher első fölléptére nézve nagyon jellemző. Oa mívelteket meg akarja nyerni újra a vallásnak, megmutatni törekszik nekik, hogy amit ők eddig vallásnak tartottak és mint olyat megvetettek, ez nem volt vallás, hanem annak csak holt salakja; hogy a vallás nem csak hogy a legszabadabb szellemi élettel összefér, s szellem legszebb virágaival felékesithető: hanem épen az maga élő forrás, legmélyebb gyökere minden szellemi életnek, az érzelem legszabadabb, legbensőbb mozgalma. A képzettség hez való ezen álláspont, amelyet a vallással ki kelle engesztelni, valamint a vallást a képzettséggel, a schleiermacheri theologiának mind végig sajátja maradt. S ezen feladat megoldására, amelynél a rationalisták oly gyászosan hajótörést szenvedtek, nem volt alkalmasabb ember Sehleichmachernél. O, a leggyöngédebb érzés, a legáthatóbb értelem, a legtartalmasabb, a classicai ó kor, valamint a bölcsészet ismeretével dús szellem-képzettség embere ! O valóban a kornak magaslatán állt, de egyszersmind a kor hatalom és kielégülésre vágyó törekvéseinek mélyére szállott le. A gondolatnak, hogy a vallás egy oly primitív erő, amely a tevésnek és gondolkodásnak minden közvetítését megelőzi, minden oldalra gyümölcsöző eredménye lőn. S közelebb a hittanra is alapjában átképző és megtisztító hatást gyakorolt. A legfőbb zsinórmérték többé nem az írásnak betűje, vagy valamely hittani alakzat, vagy a természetes józanész valamelyik alaptétele volt,?