Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-09-08 / 36. szám

tal az igaz hitnek és vallásnak, s a gonoszok kénytelenek voltak tapasztalni, hogy semmiféle merénylet, mely a Krisztus akla ellen intéztetett, nem kerülheti ki az inquisitio szigorát. — Gyűlölni kezdték tehát Arbuest, ezen szent férfiút, ki kellemetlenségük okozója, s istentelenségök megboszulója volt, s elhatározták meggyilkoltatását. A közben figyelmeztették barátai a veszedelemre; de ő azt felelte, hogy örömest lesz csekély szerzetesből martyrrá" (lásd a „Religio" 1867-iki julius 24-iki számát). Minthogy az inquisitor lakását igen gondosan őrizték, az orgyilkosok csak a templomban férhettek hozza, s 1485. sept. 15-én nehéz sebet ejtettek rajta, melyben sept. 17-én meghalt. A gyilkosok főnökeit Labadia Jánost és Sperandius Jánost nem vallási, hanem közvetlen személyes okok vezették e tettre, mert az elsőnek nőtestvérét máglyára Ítélte, az utóbbinak atyját tömlöcbe vettette. E körülményt, midőn VII. Sándor 1661-ben Arbues beatificatiojához az előmunkálatokat tervbe vette, a promotorok: Rossi és Cerri fel is emiitették, kiderítvén, hogy a gyilkosokat nem vallásos gyűlölség, hanem személyes boszuvágy indította, mivel övéiket ártatlanoknak tartották, — de eredmény nélkül, mert a congregatio abban állapodott meg, hogy pontosabb elemezés után mégis kitűnik, hogy ezen ügybe a hit érdeke is vegyült. Igy végbement akkor boldoggá, közelebbről szentté nyilvánítása.— Arbues haláláért, — mint Llorente feljegyezte, — több mint 200 ember lakolt életével, s még több fogsággal. Akire az összeesküvésnek csak gyanúja eshetett, vagy a gyanúsokkal rokoni, baráti viszonyban állott, megégették, kerékbe törték, nyársra vonták, vagy négy felé vágva hurcolták az utcákon. Arbues halála nagyobb hasznot hajtott az inquisitio ügyének, mint élete; talán soha egy tényt jobban ki nem zsákmányolt az emberi gonoszság, mint ezen halált! Leszuratása után vérét felmosták a templom földjéről, de temetése alkalmával a hely újból véres lett. A nép oda szaladt, csudának tekintette, kendőket és papír darabokat mártott bele, melyeken később a vérfoltok rozsává, s más piros szintí virággá változtak a monda szerint. Miután egyszer sikerült a csuda, néhány nap múlva újból ismétlődött, tetemes menyiségü friss vér volt látható ismét a templom talaján, s a nép elhitte, hogy az inquisitio istennek tetsző intézmény. A jezsuita Mariana ugy véli, hogy ott valami „ludibria oculorum" történhetett, de bizonyára helytelenül, mert nem a szemek csalódtak, hanem a kezek csaltak. — Beszélték egyszersmind, hogy Arbues megöletése órájában Saragossától néhány mértföldre a velillai harang, mely minden olyan alkalommal megszólalt, midőn az egyházat valami baj érte, oly hevesen harangozott magától, hogy a kötele elszakadt bele. Az inquisitorok gondosan feljegyezték a csudákat, s elküldötték Rómába, hol teljes hitelre találtak. Tehát már akkor megvettetett alapja a most bekövetkezett canonizationak. Később történtek még nagyobb dolgok is. Arbues megjelent egy Blasco Galvez uevü papnak, elbeszélte mily nagy tisztesség jutott részébe a másvilágon, s ugyanaz vár a többi inquisitorra is, csak folytassák erélyesen tisztöket; a megégetett eretnekek pedig mind közvetlenül a pokolba jutottak. — Gyilkosaínak hamvát szórják az Ebroba, mert nem fogja aztán annyi jégeső járni Aragóniát. Galvezt megtanította egy imára, melyet ki hozzá intéz, megszabadul a pestistől, s midőn a pap őt szentnek szólította, hihetőleg a római congregatio iránti tiszteletből, mely még akkor nem canonizálta volt, visszautasította a bókot eme szavakkal : „Reméllem azzá leszek később4

' Arbues sírja gyógyított betegeket is, különösen a kimarjult tagok helyretételében volt nagy mester, — sőt halottakat is támasztott. De nem győzzük feljegyezni egyenként azon sok csudát, melyet róla az antwerpeni jezsuiták, Llorente, s más kortársai és a hivatalos pápai emlékiratok elmesélnek. Sietni akarunk különben is hosszura nyúlt cikksorozatunk végéhez. Azt mondják az ultramontanok, hogy Arbues kegyes, erényes ember volt! Mi sem vonjuk kétségbe, hogy az inquisitorok között az akkori spanyol fogalmak szerint több kegyes ember találkozott ; hiszen Torquemadát is, kinek lelkiismeretére sok ezer szerencsétlen áldozat súlya nehezedik, kortársai nagyon kegyes embernek mondják. Az embereknek ez a neme megtartotta a rend szabályainak minden pontját, mindennap leimádkozta az egész olvasót, elvégezte a kiszabott templomi szolgálatot, igen nagy hajkoronát viselt, hálókamrájában ereklyét tartott; de amellett nem