Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-09-01 / 35. szám

ismertetek el, mint a mely örök, folytonos, benső, az egész történeten átvonuló, mint az isteni életnek az emberiben való immanens folyamata. A kijelentés fogalma ez által ismét tekintélyre jutott, azonban lényegesen megváltozva; mert a külső kijelentésből lőn belső, az egyszer történtből örök, a részlegesből egyetemes, a csodásból szellemileg-szükségképeni. Hasonló történt az isten emberré létének tanával is. Az eszmeiség első örömrivalgása, liogy hosszas gondolat-üresség után a keresztyénségnek ismét a mélyére hatott az emberi szellem, csakhamar azon tévelygésig ment, mintha az orthodox dogma és a modern eszmeiség csakugyan minden pontban egyeznének, egész tartalmukban összevágnának s csak a formában lenne köztök a különbség. Igy történt hogy a képzetek (Vorstellung) összege, anélkül hogy a birálat tüzén keresztül ment volna, a fogalomba ujolag beleillesztetett, hogy a személyek háromsága, a két természet egész a communicatio idiomatumig, az eredendő bün és a helyettes áldozat minden további bírálati eljárás nélkül helyetekül elfogadtattak, s a hit és tudás kiengesztelődése, mint az ujabb bölcsészet diadala nagy fenhangon hirdetteték. Különösen Daub, Marheineke, Hinrichs, Gröschel, üonradi, Rosenkranz, Erdman voltak azok, akik e zavar terjedésén egész erőből munkálkodtak, a scholastica mondatszerkezetét és formáit minden oldalon kiterjeszték, s a kort egy teljesen hamis képzelt igazhivöséggel ajándékozták meg. Sokat tett erre nézve az akkor felébredt visszaállitási törekvés is, melynek az óriás harcok elmultával a főszékhelye Berlin vala, mely legközelebb a politika terén indulván meg, a tbeologiát is magával ragadta. Ezen iránynak, melynek törekvése volt minden a nemzetben netalán felébredt vágyakat s ideális reményeket még idején elfojtani, s a statusquo uralmát és jogosultságát juttatni érvényre, nagyon ínyére volt Hegelnek amaz ismeretes tétele : minden a mi valódilag létezik, okos, anélkül hogy annak mélyebb igazi jelentését felfogni ohajtotta volna. A tényleg meglevőnek birálat nélküli elfogadása, uralkodóvá lőn. E mellett Hegelben magában is hiányzott a bírálói érzék és tehetség, amint az Wolf és Niebuhr fölött mondott gúnyos és becsmérlő ítészeiéből kitűnik. Mondhatjuk azt is, hogy a dolgoknak nagybani kezelésével lévén elfoglalva, alig ért rá a bírálati részletekre. A történetet ő csakúgy egyre másra nagy adagokon vizsgálta, hogy abban az eszme gazdag és szükségképeni fejlődését kimutassa. Igy történt osztán, hogy az elv: minden a mi valódilag létező, okos, theologiai alkalmazásában igen gyakran a dogmatismusba csapott át; a bölcseleti speculatio és az orthodox dogma sehol se fejtettek ki alaposan és őszintén, Igy maradt a theologiára nézve végtelenül fontos emberré lét eszméje is függőben, bizonytalanságban. Ez eszme egyszerűen alkalmaztatott a názáreti Jézus történeti személyére, a nélkül hogy pontosan kí lett volna mutatva, mily értelemben jutott az épen ez egyben teljesedésre, s vájjon minden másra nézve elérhetetlen módon-e V Hegeinek theologiai tanítványai e tekintetben jelentékenyen tovább mentek. Amit a mester eldöntetlenül hagyott, a történeti Jézus viszonyát az isten-emberség eszméjéhez, azt ők eldöntötték, még pedig az orthodoxia értelmében. Megállapították a történeti Krisztust, mint absolut pontot a világtörténetben, mint az eszmének absolut valósuíását, amely különben csak viszonylagos és tökéletlenebb módon létezik; ök felülről mentek lefelé, kiindultak az istenember eszméjéből, megmutatták, hogy ez szükségképeni, s aztán következtették, hogy a szükségességnek történeti valósulással is kelle birnia, és e valósulás a názáreti Jézusban történt meg. Ez utolsó következtetésben szemmel látható ugrás van, s a kérdés, a melyre a történeti ut közvetitése által kellett volna megfelelni, egy felülről lefelé vezetett okoskodási láncolat által egyszerűen megoldaték. Ez az a pont, ahol Strauss bele nyul a hégeli bölcsészet fejlődésébe. Azonban a hegeli bölcsészet, amig egyrészt a meglevő iránt ilyen előszeretettel viseltetek, pontosabban megvizsgálva másfelől, épen ellenkező hibában is szenvedett. Túlsúlyra lépett nála az üres formalismus, amely a valódiságnak egész értékét és gazdagságát nem volt képes felismerni és kimeríteni. A fönt emiitett positivismusnak másik oldala az elvont fogalomistenités volt, egy teljesen gyümölcstelen construálás fölülről lefelé, amely a valódi tényeket soha sem érinté, hanem valamely holt fogalom vagy logicai sémában függve maradt. Az ellenkezőnek minden erősítése mell ett mégis a logica volt és maradt mindeneken uralkodó; a legkülönbözőbb nemű logicai kategóriák helyettesítők a történeti kategóriákat, e általok a történetnek minden vére kiszivaték. Különösen e bölcsészeinek a keresztyénségre való alkalmazásában lőn világosan láthatóvá, mennyire hiányzik annak elemeinél a tiszta és biztos megállapítás. Mindenekelőtt a keresztyénségnek erkölcsi oldala, amelyet a rationalismus oly kizárólag de egyszersmind ép oly felületesen állított előtérbe, itt nem csak hogy kevésre becsültetek , hanem egyenesen megsemmisittetett. A szabadság és személyiség joga, amelyek gyökerei minden erkölcsiségnek, a szükségesség hatalma által töretett le. Az ember egy múlékony mozzanattá lőn az absolutnak dialecticájában. Es a mi legrosszabb, ez absolutban mi sem volt a személyesség magvából. Csak elvonódás, absolut lét volt az, amely csupán a világban és által, s az emberi öntudatban jut saját magának tudatára. Az absolut Hegelnél nem a világot tevő elv, hanem csak a világban létesülő; tulajdonkép itt nincs is elv, amely mint olyan a legteljesebb, a teremtő volna, hanem csak kezdet, mely mint olyan a legelvontabb. E bölcsészet álláspontját talán leghelyesebben jelöljük meg,ha azt a pantheismusból az anthropologismusba való átcsapásnak nevezzük; s bár Hégel és tulajdonképeni tanítványai soha sem voltak barátai a meztelen anthropologismusnak, amely később Feuerbachban találta meg képviselőjét, s Hégel maga bizonyosan tiltakozott