Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-01-27 / 4. szám

Átmehet-e tehát az egyházi előjog ezen uj, ezen ellenkező, ezen ellenséges helyzetekre anélkül, hogy a pápa megkérdeztetnék? a fogalmak, aki a canoni jogot csak a küszöbről is köszöntötte, mindenkinek mutatják. A kétkedés megszűnik, a bizonyosság beáll. Minden adományozott előjog addig áll, mig azon helyzetek és személyek állanak, akiknek és amelyekben adattak; hol a személy megszűnik, vagy a helyzetek lényegesen mások, az adományozó megkérdeztetése okvetlenül szükséges; hát ha a helyzetek nemcsak lényegesen mások, hanem, mint az .igen' és ,nem,4 ellenkezők, ellenségesek ? A tárgyilag-személyes (realia personalia, personea ratione rei collata) előjogok soha nem ruházhatók át másra, sem meg nem oszthatók. Reale personale privilégium például az, hogy az esztergomi főmegyében ,a reservatis' feloldozhatok, mivel ez mint egyetemi tanárnak adatott, ratione rei, quae est munus professoris; e jogokat én senkivel meg nem oszthatom, még utódomra sem ruházhatom át. *) Legyen példa Italia is, hol Viktor Emánuel nem birja a nápolyi, toscanai, modenai, parmai, lombardiai, velenczei volt fejedelmek által birt püspökkinevezési jogokat, melyeket bírtak a volt fejedelmek; ha ez átruházható volna, az ezidei bécsi békekötés intézkedik vala erről is, pedig egy darabjára, mely a stilistikai csia és tökély tekintetéből e pontot csak távolról is megközelíthetné. A paszomántos szavakban gyönyörködő t. szerkesztője a „Religiónak" e pontbannemes egyszerűséggel, és nála ritka praecisioval oly fordulatot ád gondolatainak, hogy első tekintetre az olvasó hajlandó leszen áliitását szent igazságnak venni. Azonban ha a dolog fenekére nézünk, ugyanazon sophismákkal találkozunk itt is, mint többi beszédében. Mert igaz ugyan, hogy „a király és nemzet csak saját állami, társadalmi, vagyis világi ügyekről intézkedhetnek az is igaz volna, hogy „amit a korona az egyháztól bir, ami egyházi, abban a király és a nemzet önmagoktól nem osztozkodhatnak." De az a kérdés : bir-e egyáltalában valamit a korona az egyháztól ? A mely jogot a korona az egyház körül gyakorol, azt mint jus circa sacra, mint legfőbb kegyúri jogot gyakorolja, melyről a legújabb magyar közjog írója, Récsi Emil helyesen megjegyzi: „eredete a királyi méltósággal egykorú, s a jelen korig a magyar korona egyik legkitűnőbb előjogát képezi, mely számos törvények s az ország állandó gyakorlata által századokon át a római sz. szék mindennemű igényei ellenében erélyesen fentartatott." Ha igaz tehát, aminthogy igaz, hogy „az állami, társadalmi vagyis világi ügyekről csak a király és nemzet intézKedhetnek," akkor, a püspökségek betöltésének merőben világias természetű oldaláról csak a király és a nemzet rendelkezhetnek. B. M. *) Midőn a „R." szerkesztője a kérdésben levő ügyet anthitesisek ügyes szembeállításával tisztázni világosságra deritni látszik, valósággal csak áthatlanabbá, bonyolódottabbá teszi azt. Mert, kérdjük, van-e annak csak nyoma is valahol, hogy a magyar király az ő püspökkinevezési jogát a 48-iki törvények által a nemzetre ruházta át? Az 1848-iki törvények III. cikkelyének 7-ik szakasza, mely a magyar ultramontánok legnagyobb botrányköve, csak azt foglalja magában, hogy Ő Felsége Magyarország királya a magyar katholikus főpapok kinevezését, melynél 48 előtt a nemzetnek nem felelős tanácsosok tanácsadásával élt, ezentúl a nem» zetnek felelős miniszter tanácsával fogja gyakorolni. A jogbirtokló tehát megmaradt, csak a nem alkotmányos tanácsosok elől záratott el az ut, hogy még csak alkalmuk st, legyen arra, hogy tanácsadásaikkal egyik-másik püspökséget oly egyének kezére játszák, kik önző célokból még a nemzet közvéleményével is ellentétbe teszik magokat. A püspökök Magyarországon nagy ha-Viktor kivánja, hogy ezen uj tartományokban is nevezzen püspököket: de Ferenc József felséges királyunk e jogot, épen mivel egyházi, Viktorra át nem ruházhatta. Elveszthette, lemondhatott rólok, de másnak nem adhatta, visszaestek azok arra, akitől adattak, a pápára. (Vége köv.) ISKOLAÜGY. Végleges nyilatkozat az O—y-féle ügyben. Midőn O—y úr cikkére az első válasz megérkezett, mi mindjárt láttuk, hogy az e téren való vitatkozás a dolog tisztábahozatala helyett csak a kedélyeket fogja elkeseritni, s a viszályt fogja nevelni. 0—y úr fejtegetései között végletekig ment, mi vala tehát természetesebb, noha ez szintenagy hiba, mint hogy a megtámadott fél is túlságba esett. Igy történt azután, hogy minél tovább haladtunk az időben, s minél jobban bebocsátkozott a támadó és megtámadott fél a vitatkozásba, annál nagyobb lett az elkeseredés. Ez végre azon elhatározást érlelte meg bennünk, hogy a kedélyek lecsendesítése végett legjobb lészen, ez ügyet, legalább egyideig egészen abbanhagyni, s lapunkban tért nem engedni olyas közleményeknek, melyek a kibékités helyett csak a kölcsönös gyűlöletet szitják. Ez elhatározásunkban csak megerősített bennünket igen sok lelkész és tanitó úrtól jött felszólalás, kik kérve-kértek, ne adjunk lapunkban oly cikkeket, melyeknek legalább jelentalmu politikai tényezők is egyszersmind, a nemzetnek tehát saját önfentartási ösztöne sugalta azt, hogy valamint a többi szakokban ugy a vallásügyekben is egészen kizárja az idegen befolyást. A P. úr által felhozott hasonlat nagyon sántikál, sőt amiben nyomon jár, abban épen a mi nézetünk mellett bizonyít. P. úrnak, mint gyóntató atyának functiója teljesen egyházias, a magyar király püspökkinevezési functiója világias, politikai minőségű ; P. úr abbeli jogát, hogy a reservatáktól feloldozhat (reservatáknnk azon bűnök neveztetnek, melyektől [mint a vérfertőzés, hölgyrablás, mérték-, pénzhamisítás, eretnekség gyanúja stb.tői] való feloldozást a római pápa vagy a püspökök tárták fenn maguknak, melyektől tehát egyszerű misés papok csak püspöki vagy pápai engedélylyel oldozhatnak fel) az esztergomi érsektől kapta; a magyar király pedig püspökkinevezési jogát sem az esztergomi érsektől sem a római pápától nem nyerte, mert ennek hatalma sem volt tisztán politikai dolgokat adományozni, hanem ha valakitől ugy csakis a nemzettől nyerte akkor, midőn ez az uralkodó dynastiát a magyar királyi koronával megajándékozta; e ténynyel a nemzet a dynastia uralkodó tagjának hatalmat adott arra is, hogy a vallásügyekre és köznevelésre szánt nemzeti vagyont arra érdemes, egyes embereknek, kik egyszersmind főpapok is, életök lefolyásáig birtokul adományozhassa. Azt kérdezzük már most, hol van itt az analógia ? B. M.