Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-08-18 / 33. szám

oda voltak irányozva, hogy hazánkat az osztrák kormány papismusa és absolutismusa alól felszabadítva, önlábunkra álljunk. Legközelebb is a pátens elleni harccal kezdődött meg ama politikai mozgalom, mely hazánk jelen állapotának kivivásában egyik, legdöntőbb tényező volt, és a magyar minisztérium kinevezésével végződött. Már most nem volna-e dőreség folytatni a századok óta tartó oppositiót oly állapot ellen, melynek előidézésére voltak irányozva minden eddigi erőködéseink ? Azonban a mult idők tapasztalatai és a tárgy természete mindenesetre komoly meggondolásra ösztönöznek; mert egy az, hogy államéletünk uj alakja még sehogy sincs megszilárdulva, s ennek íenmaradását semmi sem biztosítja, más meg, hogy a világtörténelem tanúsága szerint egyház és iskola mindenütt és mindenkor az államtól való teljes függetlenségökben nyerték leginkább virágzásokat. Mi tehát még ha államügyeink lehető legszerencsésebben fejlődnének, akkor is az alternatíva másik felére adnók szavazatunkat; annyival inkább kell arra szavaznunk most, midőn hazánk sorsának jövendőjét, fájdalom, még oly sürü homály fedi, hogy a legbölcsebb sem mondhatja meg, mit^ várhatunk. Mielőtt azonban nézeteinket e tekintetben kifejtenők, el nem mulaszthatjuk figyelmeztetni olvasóinkat amaz önámitásra, mely nem rég lapunkban is kifejezést nyert, s mely szerint egyházunk és iskoláink ügyében ugy lehetne intézkedni, hogy, mint a közmondás tartja, a kecske ís jóllakjék, a káposzta is megmaradjon, azaz: hogy az államsegélyt igénybe véve is fentartható volna autonómiánk, olyanformán, hogy az állam a segélyt nem ad personam, hanem az egyházkerületi testületeknek budget alakjában adná. Erre nézve feleletünk oly formán hangzik, mint ama falusi harangozóé, aki, midőn kérdezték tőle: mért nem harangozott a püspök elé? azt a feleletet adta: „először is nincs harangunk," „elég!" volt rá a kérdező válasza „a többit bízvást elhallgathatod." # Mi is egyházi és iskolai szükségleteinknek az állami kincstárból történendő fedeztetése ellen 99 okot hozhatnánk fel, melyek közöl, hisszük, elég lesz felemlitenünk azt az egyet, hogy nincs pénz. Midőn az 1848-iki törvényhozás a számolni nem szerető lelkesedés első fellángolásában kimondotta, hogy: „Minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei, közálladalmi költségek által fedeztessenek," megsem álmodta azon hallatlan ziláltságot, melybe azóta a bécsi világboldogitók a birodaloméval együtt hazánk financiáját is döntötték, s melynek súlya alól a 15-ös bizottmány épen most keres menekülést, anélkül hogy legkisehb reménye volna oly csodaegyezkedés feltalálására, mely szabadulást eszközölhetne. Megengedjük, hogy törvényhozásunk a financia minden ziláltsága mellett sem fog fukarkodni a közmiveltségi ügy budgetjének megállapításában. A lecke, melyet a sadowai harcmezőn a Schulmeisterek a népnevelést fitymáló európai diplomatiának adtak, sokkal frisebb emlékezetben van még ma az embereknél, semhogy akármelyik kormánynak is eszébe juthatna a szuronyok kedveért a nép legszentebb ügyét feláldozni. Ámde ugyanazon tekintetek, melyek a cultusügyi budget fölemelését követelik, parancsolólag intik amaz ügy kezelőit arra is, hogy a nyert budgetet valamikép confessionalis célokra szét ne forgácsolják s hogy különösen a népnevelést oly irányba ne tereljék, mely a felekezeti gyűlölködést megörökítvén, tovább is akadályozza a nemzetnek szívben és lélekben egygyé-lételét. A nemzet politikai és társadalmi súlya, jövője és továbbfejlődése nagy részben attól függ, hogy a középkori politikai institutiók kiküszöbölése után, mennyire sikerülend szellemi életünket is a középkori üres scholasticismus és haszontalan theologiai harcok hinárából kiragadni, és a jövő nemzedék gondolkodásának oly irányt adni, mely azt a jelenkor emberiségi nagy érdekeinek kivivására képesítse. Nem érezzük magunkat hivatva az állást találgatni, melyet a cultusminiszter a protestáns egyházzal szemben elfoglalni szándékszik; de ha a tanokat tekintjük, melyeket Eötvös báró, az iró, hirdetett; ha ama nyilatkozatokat vesszük figyelembe, melyeket Eötvös, a miniszter, ünnepélyes alkalmakkal tett; ha végre nem feledjük, hogy cultusminiszterünk az európai szellemmozgalom magaslatán áll; ha mindezeket tekintetbe vesszük, méltó okunk van remélni, hogy épen azért mert