Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1867-01-13 / 2. szám
nak, óvakodóknak kell lennünk. A tisztekhez intézett aziránti intelem, hogy a polgársággal jó viszonyban igyekezzenek lenni minden tekintetben, — a tudósítások egyhangú megjegyzése szerint — egészen helyén volt; mert már igen magas fokra hágott a feszültség a zuavok és a polgárság között. — A „Journ. des Debats" egyik levelezője azt jövendöli, hogy ha felkelés talál kitörni, azt ezen észak-franciaországi s belgiumi úrfiakból alakult csapatok kihivó magaviselete idézendi elé. Róma senatorára (polgármesterére) s községtanácsára fordítván tekintetét, azt mondá a pápa, hogy ö számit arra, miszerint Rómában kevés „politikai dilettáns" van, s ennélfogva reméli, hogy a csend nem fog megzavartatni; a pénzügyi tanácshoz pedig igy szóla : „Ha roszul állnak is pénzügyi tekintetben a mi dolgaink, annyi bizonyos, hogy a florenci kormány e részben még sokkal roszabbul áll." Ugylátszik szükségét érzi ö szentsége annak, hogy hívei előtt mentül bővebben kibeszélje magát. Az urbinoi üdvözültek canonisatiója alkalmával is tartott beszédet, melyben — a „Monde" — szerint ezeket mondá egyebek közt: „Mielőtt idejöttem volna, egy könyvet kaptam, melyet egy egyházi férfi irt, és mely könnyeket fog az egyház szemeiből facsarni. Még nem volt érkezésem elolvasni azon könyvet; de a mint felnyitám mindjárt láttam, hogy nagyon megvagyok benne kapkodva s azt hányják benne szememre, hogy nagyon sok szentet csinálok. Odáig megy ezen könyv, hogy azzal fenyeget engemet, miszerint az általam definiált canonisálási okok át fognak vizsgáltatni. Ez ujabb bizonyítéka azon állitásom igaz voltának, hogy ezen ünnepélyes cselekmények egyfelől a hitet erősítik és szaporítják a jók között, az egyház ellenségeit pedig, fájdalom több-több gyűlöletre és haragra ingerlik." Hogy a pápa fönebb érintett beszédében Ricasolit meg Tonellot a pusztában ólálkodó sátánnal hasonlítja össze, aki Jézust kísértetbe hozni iparkodott, — ez ugy hisszük — elég az optimisták reményeinek lelohasztására, kik Tonello küldetésétől nagy eredményeket vártak. — A „Pal Mail Gazette" a florenci államtanácsosnak a pápa általi első fogadtatását igy adja elő : A pápa nagyon hidegen fogadta Tonellot, a következő kérdést intézvén hozzá beléptekor: Kivel alkudozom s kivel nem tí l Mire Tonello azt feleié, hogy az ö szentségével folytatandó alkudozásokra választotta öt az olasz kormány. A pápa erre azt kérdé: „S kit képvisel ön ? a minisztertanács főnökét, ki a protestáns vallásra tért át ?" Felelet helyett Tonello átnyújtotta a király levelét. A pápa felnyitván a levelet észrevehetőleg rosz kedvvel tekintett bele s alig olvasta el a kezdetét, mely igy szól: „Miután szentséged az alkudozások folytatását óhajtani látszik" azt a megjegyzést tette rá a szent atya; „Már a kezdete is hazugság! nem én hoztam önt ide, hanem az ön kormányának akarata küldé önt hozzám." Ezután végig olvasta Victor Emánuel levelét, olvasás alatt derültebb lett az arca, s egész további beszélgetése alatt nyugodt maradt kedélye. Hanem ezt az egyet mégis szilárd elhatározott hangon mondá: „De már ami a püspököket illeti, azok kinevezését magamnak tartom fenn. Angolországban és Amerikában is igy teszek, s Olaszországban is azt fogom tenni. Minthogy a heves emberek nem ínyemre valók, majd választok én mérsékelt érdemes férfiakat. Például, ha Don Morgotto-t ajánlaná ön kormánya, azt bizonyára félrevetném, mert az nagyon bevágó ember (e szavaknál olyan mozdulatot tett kezével a szent atya, mint a kardvágás). Ilyen emberek nem püspököknek valók; majd találok én olyan férfiakat, a kik nekem is önöknek is kedvesek leendenek." Távozása előtt megengedte ö szentsége Tonellonak, hogy folytassa az alkudozásokat Antonellivel, s az olasz küldött tüstént távirati jelentést tett titkos jegyekkel Ricasolinak a pápa és közte folyt beszélgetésről. Tonello első értekezlete Antonellivel esti 7 órától majd éjfélig terjedt. Dec. 21-én volt második értekezletök. KÜLFÖLDI IRODALOM. Die Entstehung und Ausbreituug' des Christenthums in den ersten drei Jahrhunderten. C. Harder. 1866. E mü, anélkül hogy valami ujat foglalna magában, s a nélkül, hogy a tudományos követeléseknek mindenben megfelelne, mégis jelentékeny hatást gyakorol, s olvasmányul leginkább oly egyéneknek ajánlható, kik, felülemelkedvén a hagyományos gondolkozásmódon, szabadabb nézeteknek hódolnak. Becsületes, komoly gondolkozású, őszinte, jámbor ember beszél az olvasóhoz e műben, s az érzelem az, mi e könyvnek magasabb becset kölcsönöz. Szerzőnk nyilt őszinteséggel kimondja, hogy az orthodoxok kora lejárt (16. I.) Keveset vár a pietismustól is, s a modern pietistikus párttöredék abbeli törekvése, hogy az államügyek vezetőit magoknak megnyerjék, nagy bosszúságra gerjesztik öt, s igy kiált fel (400 1.): „A pietistikus állam nem keresztyén, hanem inkább ellentéte annak." Szerző határozottan kikel a dogmatismus és az egyház bármely tanának uralma ellen. A keresztyénségröl azt mondja, hogy az „szellemből és szeretetből áll"; a vallási képzeteknek, vagyis a vallás külső nyilvánulásának, meg kell változniok ugy, miként azt a korszellem megkívánja. Szerző szerint épen az a dogma, mely az egyházat már sok századdal ezelőtt véres viszálkodásba bonyolította, a Szentháromság dogmája „nem eredetileg keresztyén, nem tartozik lényegileg az evangyéliomhoz, és a bibliában föl nem található" (314. 1.). — Szerző épen ily előítélet nélkül mondja ki véleményét a reformatio érdemeiről és hiányairól is. A reformátorok nem voltak képesek a keresztyén életet sajátképi legmélyebb alapjára visszavezetni, s „emberi aggságból félre hagyták magokat vezettetni, hogy ama hitcikkelyeket elismerjék, melyek a nicáai és konstantinápolyi szomorú körülmények között jöttek létre." Fencimzett könyvben figyelemre méltók még azon szakaszok, a melyek Jézus személyére és a sz.-iratok tekintélyére vonatkoznak. Az elsőre nézve szerzőnk nagyon könnyedén veszi tárgyát, s nem sok figyelmet fordít azokra, kik előtte e tárgyról már nevezetes müveket írtak. A mi pedig a sz.iratok tekintélyé-