Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-02-24 / 8. szám

kénytelenittetvén, a dolog természetéből s a katholikus clerus hazánkbani politikai állásából kimutattuk, hogy a magyar király püspökkinevezési joga nem a pápától nyert egyházi, hanem tisztán világi, fejedelmi jus circa sacra. S mit felel mindezekre főt. P.úr? 0, ahelyett hogy történelmi deductioink ellen, történelmi deductiokat, észokok ellen cáfoló észokokat hozna fel, könnyebbnek találja — s ez az ő uj vitatkozás! methódusa — eltérő nézeteinket a tudományban való teljes járatlanságunkból származtatni, nem talál elég szót vastag tudatlanságunk bélyegzésére és a kánoni jog iskolai tankönyveiből leckézve, meg akar tanítani a jus canonicum első elemeire. Az olvasó közönség iránti tisztelet ellen vétenénk, ha ama gyermekes ingerkedések által arra engednők magunkat ragadtatni, hogy bizonyítgassuk, miszerint Ballagi még sem oly tudatlan, a milyennek a „Religio" őt azért mondja, mert az egyházi jog határozmányait nem oly szellemben fogja fel, amilyenben P. úr ultramontan iskolai kézi könyvei azokat feltüntetik. Sokkal háladatosabb munkát hiszünk tenni, ha kisszerű remonstratiók helyett inkább azt adjuk elő. mikép fejlett ki magában a katkolicismus kebelében, a P. úr által képviselt irány mellett, mely testületi zárkózottságában minden haladási szabadságnak hadat üzenvén, magát a művelt társadalommal ellenkezésbe teszi, — egy másik humánusabb felfogás, mely az egyházon kivül egyéb emberiségi jogkörök iránt is elismeréssel lévén, a vallás érdekeit a haladás követelményeivel összeegyeztetni kívánja s különösen az egyháznak államhozi viszonyában szorosan ragaszkodik az úr parancsához: „adjátok meg ami a császáré, a császárnak, és ami Istené, Istennek." Minden emberi közösség társulati szellemet tesz fel, melynek minden egyesben élnie kell, hogy az egésznek szellemi tagja lehessen. Ez szüli a gyakorlati életben a szükséget, hogy ama szellem, mint külsőleg megállapított törvény is nyilatkozzék ; mert csak igy biztosithatjuk a társadalmat az egyeseknek, a társadalmi célokkal netalán ellenkező, önző törekvései ellen. E törvények kezelésére hatalommal felruházott élő közegek kellenek, melyek, mint ilyenek, a társaság kormány hatalmát képezik. E kérdésre nézve pedig: honnan nyerik e közegek az emberek között gyakorlandó hatalmukat?— mind elejétől fogva kétfelé ágaztak a nézetek. Némelyek a társulatot alkotó szellemet mystice fogván fel, azt állítják, hogy a társulati hatalom ama szellemtől veszi eredetét függetlenül a társulatot alkotó egyének bizodalmától, a király Dei gratia király, a pápa jure divino pápa; ez az absolutismus. Mások meg ama társadalmi hatalmat a társaságot alkotó egyének közakarata kifolyásának tekintik, ugy hogy a souverainitas a társadalom egyetemét illeti, mely azt egy egyénre ruházza s ez a modern constitutionalismus alapelve. A középkor ez utóbbi nézetet nem ismerte; zsinórmértékül a biblia e mondatának szószerinti értelmét vévén: „Minden hatalom Istentől van," a kérdés csak a körül forgott, hogy a pápát illeti-e a főhatalom a társadalomban vagy a császárt vagy közösen mind a kettőt. (Ez utóbbi Dantenak volt a nézete). E vitában a nyers erő absolutismusa (a középkori államban ez uralkodott) a szellemi absolutisműssal állott szemben s kétség kivül az emberiségnek csak javára történt, hogy az utóbbi győzött. A pápai uralom minden esetre hathatós correctivum volt a középkori ököljog ellen; de azért azt hisszük, senki sem fogja amaz állapotokat olyanoknak találni, hogy azokat, előhaladt míveltségi viszonyaink közt, visszaidézni kívánná. „Tiszteljük a sátrat — mondja Kemény Zsigmond — melyből Árpád és vezérei elődeinket annyi dicső győzedelemre vezették; de azért semmi kedvünk sincs sátor alá kerülni." A társadalom a középkori viszályokban szóba sem jő: mert csak mint matéria vilis szerepel, mely csak arra látszott teremtve lenni, hogy a hatalom birtokosai annak segitségével egymást döngessék. A községnek sehol semmi szava; a világiakra nézve a császár, az egyháziakra nézve a pápa kezében volt minden hatalom. Hogy a társadalom ily állapota soká nem volt tartható, a dolog természetéből világos. Amint fentebb kifejtettük, a középkor vége felé, a nemzetek öntudatra ébredvén, általános lett az európai keresztyénségben az izgalom, különösen a pápai absolutismus mindenhatósága ellen. Magában a clerus kebelében, a pisai (1409), a constanci (1414) és a báseli (1431) zsinatok, különösen arra törekedtek, hogy a pápai absolut hatalom helyébe, a püspökök egyetemének fennható-