Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-02-17 / 7. szám

Tudjuk, hogy a középkorban, az egyetemes értékű, semmi specificus életcélra nem irányló, elméleti tudományok képezték az egyetemi tanulmányokat. Igy volt az a párizsi egyetemnél, melynek mintájára alakultak későbben a német egyetemek. A facultások, e különös hivatásra készitö szakok, orvosi, jogiszak, csak mint járulékok kerültek az egyetemhez, darab ideig ennek csak mellette állottak, nem olvadtak be, ugy hogy az egyetem később az artisták facultása — a bölcsészeti szak — eleinte maga választotta a rectort, azután annyi szavazata volt, mennyi a többi facultásnak összesen. A párizsi egyetem mintájára alapított bécsi egyetem statutuinaiban a facultas artium — bölcsészeti szak — pia nutrix et alma mater omnium facultatum neveztetik. (Erdmann: Vorles. über akad. Lében u. Stúdium). Épen igy nyilatkozik Schleiermacher ; ,,nyilván van , hogy a tulaj donkép eni egyetem csupán a bölcsészeti szakban van összpontosulva, a másik három csak speciális iskola.u

(Erziehungslehre herausg. von E. Platz.). Mik hát azon tudományok, melyek a bölcsészeti szakot méltán egyetemmé teszik. „Az összes természettudományok s ezeknek alapja a mértan. Ebben vannak továbbá mindazon tudományok, melyeknek céljok a subjectiv szellem, valamint a nép és világi szellem legmagasabb nyilatkozataiban, a nyelvekben, államalkotmányokban, az emberiség történelmében észt mutatni ki. Ide tartoznak a psycholog, az ethicus, a statislicus, a philolog, a historicus. Ide esnek továbbá az aesthetikus, a mylholog. Végre ide * számítjuk, ki kifejteni törekszik, mi minden tudás közös alapja, s hogy azon közös alapnál fogva, hogy képez minden tudomány egyetlen egészet, tehát ide számítjuk a tudomány tanítóját, vagy a bölcsészettanárt. Ez utóbbi rendeltetésénél fogva nevezik jelenleg a fakultást bölcsészetinek. Jogosan, minthogy a bölcsészet, mint minden tudás encyclopaediája, épen mint a facultássá lett egyetem = universitas scientiarum." (Erdmann A következő szakaszban mondja az Emlékirat: „Lényeges a hallgatóra továbbá a tudomány elsajátítása. E részben a tanár előadása repülékeny ige, ha feszitett figyelem s jegyeztetés nem kiséri. Óhajlható is, hogy minden akadémiai hallgató egyszersmind gyorsíró is volna. A figyelem sokat tesz, de a jegyeztetés legtöbbet. Semmi oly állandó az emlékezetben mint az élőszó közvetlen hatása támogatva jegyzetekkel." Kétségen kivül áll, hogy a tudomány elsajátítása a hallgatóra nagyon lényeges, működésének egyedüli célja. Ez érdekben az emlékirat a gyorsírást óhajtja, óhajtásában nem osztozhatunk. Söt épen az akadémiai pályán az ifjúra nézve céltalannak tartjuk. Ha gyorsírásra bízzuk a dolgot, egy gyermek a legmélyebb bölcsészeti előadást szóról szóra leteszi, teljesen lefényképezi, a nélkül, hogy egy mondatot, értene belőle. S a mint a fényképezés nem müvészkedés, épen ugy a gyorsírás akadémiai használása nem tehelségfejtő, nem képző foglalkozás. Nem szükség, hogy az akadémiai ifjú, előadásnál minden szót, minden betűt mint valami sacra litterat tiszteljen, jegyezzen, ez merő gépi munka. Az ilyenre vonatkozólag adja Goethenél Mephistopheles az ifjú tanulónak ezen gúnyos tanácsát: Des Nachschreibens Euch so befleisst, als dictirt' Euch der heilige Geist." (Az utánirás vigyázva! . . . mintha szentlélek dictálna). Jegyezgetésnél nemcsak a kezet, hanem az észt, ítéletet is kell foglalatoskodtatni, ugy hogy a tanuló a belsőt a külsőtől, a lényegest a mellékestől megkülömböztetve, a főbb gondolatokat, eszmegyüjtö szavakat, kitételeket teszi papirra. Ezeket otthon formába teszi, magának előadja, mintegy a maga nyelvére fordítja. Természetes, hogy az ily szülemény nem diplomatiai hűséggel bizonyító okmány arra nézve, mi volt a professor nézete, hanem igenis, bizonyítéka az ifjú szelleme mozgásának, küzdésének s ezzel erősbödésének. Alább igy szól ez emlékirat: „A tanár és hallgató eme bensőséges viszonyától, önként értetik, hogy el kell hárítani minden mellékességet, a mely akadályul vagy kedvetlenitő körülményül jöhetne közbe. Ilyen a tanórai kérdezgetés, felelgetés, mely egyrészről a mint időt rabol, más részről bizonyos tortura spirituális szinét is viseli magán, és utóvégre sem biztos mérve a hallgató előmenetelének. Ilyen az évenkinti vizsga" stb. Mind ez igy van a külföldi német egyetemeken. Ide vonatkozólag Erdmann, a tanár (egyetemi) éles és erős jellemzésével, bővebb tájékozást nyújt. Azt mondja, az iskola és tudós akadémia közt az egyetem a közepet képezi. A professor nem nevelő, nem tanitó, kit a gyermeknek adnak, az ifjú a tanárt maga választja magának; a tanár tanácsadó, ki nem szabja a tanuló elé, hogy nézze a tudományt, hanem azt tárja fel, hogy ö maga az előadó hogy nézi. „A tanár oly egyén, ki hivatala által fel van jogosítva s kötelezve nézetét a tudományról kifejteni. 0 nem praeceptor, nem ad praeceptumokat, hanem, mint neve — professor — mutatja, vallomást tesz, s aki akarja hallgatja, a ki nem, marad. Fogalma szerint a professor kiképzett tudós, mester, a tudósok világának egy polgára, ki hivatásául választotta, nem mint az iskolatanitó, a tudomány kész eredményeit adni át az ifjabb nemzedéknek, hanem előterjeszteni, hogy a tudomány mikép alakul ö benne s épen azért egyéniségét, értelmét, hajlamát fejezi ki." Egy helyen az előadó tanárt az éneklő pacsirtához hasonlítja, mely énekel, minthogy kedve tartja s ezért hálát senkitől sem vár. Másutt a föllépő zenemüvészszel teszi párhuzamba. Mint ennek tiszte abban áll, hogy az önként begyültek előtt eljátsza darabjait, anélkül hogy akár egyik, akár másik hallgatót bármiért is, mi működése körébe eselt, kérdőre vonná, igy van a tanár is. Erdmann ezen utóbbi hasonlatai, ama fentebbi állításával, hogy az egyetem, az iskola és tudós akadémia közt középen áll, sehogysem egyeznek. Ha az előadó tanárnak annyi köze a maga hallgatóival, mint Lisztnek vagy Reményinek a közönséggel: akkor ő épen olyan, mint egy felolvasó ott Pesten a tudós társaságnál, annyival inkább, mert Erdmann szerint a professor a tanulónak se figyelmét, se szorgalmát semmikép nem ellenőrzi, neki csak az előadásra van gondja.