Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-12-23 / 51. szám

ban egyöntetűség. És ha áll az, mit elvül kimondék: nem lesz egyöntetű azon könyvnek irmodora sem. — Legalább a jelen esetben ugy van a dolog. — A kérdés alatti „katekhetikánák vagy népszerű vallástanitásnak" stilusa különféle Néha fecsegő, mint a Palmeré, majd tömött és száraz, mint a Hagenbach Encyclopaediájáé, majd ismét elméskedö, mint a Claus Harmsé, vagy philosophiai, mint a Mülleré, vagy szónokias, mint a Kun Bertalané, vagy laconicus és őszerü, mint a Zsarnaié, a szerint, a mint egyikből, vagy a másikból van átirva. De a mely viszonyban állanak az önállólag felfogott gondolatok az édes tatájokhoz, rendesen fecsegő, tömött, elméskedö stb. alakjok is ugy néz ki az eredeti iró által rájok adott alak mellett. — Idézeteim szolgáljanak például e tekintetben ís. Ugy képzelem én ezen munkát — szives olvasó — mintha elővennék vagy tiz darab katekhetikát, valamennyinek minden egyes mondatát egy kis papir szeletkére leirnám, azután a kalapomban jól összerázva, egyenként, a mint jönek, részint szórói-szóra, részint önállólag felfogva — egymás sorjába irnék belölök annyit, a mennyiből kitelik egy 76 lapra terjedő könyv. — Ennek aztán nem lehetne találóbb ciinet adni, mint „katekhetika, vagy népszerű vallástanítás." Senki sincsen, a kinek jobban fájjon ezen bírálat, mint épen önmagamnak. Ki csak oly kevéssé ismeri is a külföld theologiai irodalmát, mint én, szíve szorul el a fájdalomtól, a szégyentől, ha a miénket hozzá hasonlítja ! Még gyenge munkánk is kevés van, s ez nem is nagy kár; de jó még kevesebb. Ha valaki csak annyi theologiát tud, a mennyit magyar könyvekből tanulhatott, az ugyan nem valami nagy tudós. Szeremlei, Kis János dogmatikáit ismeri az olvasó közönség: a mi katekhetikánkat méltán melléjök állithatjuk, hogy teljes legyen a trinitas. Kovács Albert. -— BELFÖLD. EGY KIS HELYREIGAZÍTÁS ÉS MÉG VALAMI N. L. ÚRNAK A „PROT. EGYH. ÉS ISK. LAP" 47-ik SZÁMÁBAN : SZILÁGY-SZOLNOK NOV. 1. CIMÜ CIKKHEZ. T. Nagy László űrnak tetszett hírlap útján hozni nyilvánosságra a szilágy-szolnoki egyházmegyei gyűlésen határozattá emelt egy olyan indítványt, mely megrovást tartalmaz általában az ez évi közzsinat ellen, különösen pedig annak egyik tényező tagja a gen. director ellen. Miután szerencsés voltain az idézett közzsinatnak — mint ideiglenes küldött tagja lenni, tartozom a közzsinat, illetőleg annak elnöke tekintélyének, és tartozom egyszersmind önmagamnak is azzal, hogy a nem igaz világításban rajzolt tényt az igazság sugáraival földerítsem. Azzal kezdem tehát, hogy a szilágy-szolnoki egyházmegye roszul van informálva, felküldött óvása ne m indokolatlan utasíttatott vissza; bátran hivatkozom a közzsinatnak minden jelenvolt tagjára, hogy tisztelve szeretett főpásztorunk, mint uj de eszélyes tapintatu elnök, ilyen indokolással utasította vissza azt: „miután az 1864-iki közzsinat 16. szám alatti határozatában okadatosan kimondotta, hogy a közjegyzőnek püspökségre következése eltörlését az általános szervezésre hagyja, és a közjegyzőt a 150 éves törvényes gyakorlat értelmében successióval választja meg; miután a közzsinat e határozatát a mlgos egyházfötanács is helybenhagyta; miután erdélyi ref. anyaszentegyháznnkban e két kormányzó testület közös belégyezésével hozott határozatok törvényi érvényre emelkednek: a közzsinat egy törvényes testület nevében a fenálló törvények ellen óvást nem fogadhat el, hanem ezennel visszautasítja." Hogy ezen ily módon indokolt visszautasítást az egész közzsinat helyeselte, elég bizonyítvány azon körülmény, hogy egyetlen pártoló szó sem emeltetett az óvás mellett, söt a visszautasítás — még pedig okadatolva — az egész közzsinat sajátjává vált ezáltal; a nagyon tisztelt jegyző úrnak ily módon kell vala informálni egyházmegyéjét, akkor azt hiszem, az is hallgatva beleegyezett volna. De ugy látszik a kérdés alatti határozattá emelt indítványból, hogy a szilágy-szolnoki egyházmegye másik nagy sérelme abban áll, hogy még jegyzőkönyvre se vette a közsinat egy 69 egyházat számláló tractus szavát. Nem emlékszem, hogy az idézett óvásnak jegyzőkönyvre vételét t. jegyző úr megkívánta volna, s igy azt se tudhatom, vájjon mit határozott volna a közzsinat; én egyénileg ugy vélekedem, mint alkotmányos protestáns ember, hogy fennálló törvény elleni óvásnak nincs helye jegyzőkönyvben mindaddig, mig egyházi gyűléseink nem változnak által egykori lengyel diétákká, hol a vétók oly nagon szerepeltek. A nélkül hogy a t. N. L. úr által úgynevezett liberálisnak látszani szeretök osztályába soroznám magamat, és a nélkül, hogy valami hatalomnak hordozója vagy mégcsak részese is volnék, engedelmével bátor vagyok azon confessiót tenni, hogy alkotmányos elv szerint valamely fenálló törvény csak relatíve rosz mindaddig, mig az illető többség nem mondotta ki, hogy absolute rosz, tehát eltörlendő, s minden viszonyok tekintetbe vételével jobbat és célszerűbbet nem állított helyébe; következőleg a valódi prot. liberalismus épen abban áll, hogy a fenálló törvényeknek fejet hajtsunk mig érvényben vannak, mert azok ellen opponálni, azoknak hatálya alól magunkat kivonni, már nem liberalismus többé, hanem féktelenség és lázongás. Ha magunkban — akár mint egyházmegye akár mint egyes egyháztag — tiszta öntudatára jutottunk a törvény célszerütlenségének és elavultságának, emlékezzünk szent könyvünkre, hol azon tanács van adva : egyengessétek az útat, hogy betérjen a békesség fejedelme, még pedig oly módon hogy minden hegy lenyomatík, minden völgy kitöltetik, és a mi görbe egyenessé tétetik; és emlékezzünk az evangyéliomi magvetőre, kiről irva van, hogy elveti a magot reggel, délben és estve, és várja békességben, mig csirába indul és gabonává fejlődik. Egyengetnünk kell tehát az útat, az a fődolog, kölcsönös eszmecsere és szelid felvilágosítás által, mind a célszerűtlenné vált törvény eltörlésére, mind egy jobbnak hozatalára : de nem opponálnunk a fenálló törvény ellen, mert akkor azon alapot rugdossuk lábaink alul, melyen állottunk, mikor a papi esküt mondottuk; javitni féktelenség nélkül: ez a prot. liberalismus. A gen. notariusi successiora alkalmazva a mondottakat, ha nem veszi ön rosz neven t. lelkésztársam ! én ugy képzelem ezen ön által annyi keserűséggel fölelevenített kérdést, mint mikor egy gazda a meglévő alapra kiépíteni akarván házát, még nincs készen se dereka se teteje, söt még azt se tudja minő és mekkora födelet fog csináltatni, s már mind azon töri fejét: miféle és hány napszámossal hordassa fel reá a fedél cserepeket. Nem a gen. notariusi successio eltörlése az égető kérdés reánk erdélyi reformátusokra nézve, hanem az, hogy miként és minő elvek szerint vigyük keresztül az egyes egyházakban életbelépett képviseleti rendszert előbb az egyházmegyékben, azután a föconsistoriumra és közzsinatra alkalmazva, még pedig háromszázados történelmi alapunkon megrázkodás nélkül, keresztyén protestáns elvek szerint? akkor aztán önként cl fog töröltetni a gen. not. successio. De addig mostani szer-