Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-12-09 / 49. szám

(Gratia fejemnek, hogy ez ominosus kifejezést használom !). — Non de tempore: a papválasztási törvények ellen, mert azok olyan ifjak, hogy még be kell bizonyitniok élet-képességüket, vagy tarthatatlanságukat; — non de tempore: a főconsistorium ellen — mely bár mostani szervezetében tarthatatlan — de mostani szétziláltságunk közepette — nem tanácsos bolygatni és különben is, tiszteletünket érdemli meg múltja miatt, mely nem csak biztosította autonómiánkat, hanem legközelebbről is hatalmasan befolyt ecclézsiaink vagyonosodása érdekében; s mindenek felett, non de tempore: mert superintendentiánk ügyei ez évben menvén át boldog emlékezetű püspökünk halála által oly kezekbe, melyek hivatva vannak, hogy századunk áramlásába bele vezessék anyaszentegyházunkat: politikátlan dolognak tartottam egyszerre megrohanni oly dolgokkal, melyeknek szükségességét e kezek érzik legjobban, s melyeket egy vehemens megtámadás a szabad fejlesztés munkájában akadályozhatna meg; tehát — ha már annyit kellett várnunk — várjunk még, mig ideje elérkezik s akkor közös erővel vigyük ki azt, mi mindnyájunknak közös óhajtása. A másik tendentiája az volt: hogy eszméket megvitatni helyes, szükséges, élet-feltétele minden szabadságnak ; egy már meghozott törvényt komolyan, higgadtan bírálni szabad, jobbat ajánlani kötelesség; — de egy fennálló törvény ellen izgatni, a könnyen lobogó szenvedélyeket felkorbácsolni, s útat mutatni a korlátlanságnak: ez bün, vagy legalább is oly eljárás, melyet megrovás nélkül hagyni lehetetlen. Ez a kettő volt célom. — Cikkemben mentettem azt, a mi menthető; de bűnnek tartottam volna önmagam ellen, hogy oly vakmerőségre vetemedjem, hogy azt vegyem oltalmam alá, ami hibás, ami túl van szárnyalva az idők által, s melynek romba omlását én várom legforróbban. — Lehet, hogy néhol éles voltam, azt vissza adta nekem Kovács úr (jól tette, szent a békesség; hanc veniam petimus damusque); ,,apologiának" nevezte cikkemet az ö levelére ; jól van, nem tartottam szükségesnek felelni, hiszen ez elnevezésben ö elismerte, hogy én épen ugy szeretem a szabadságot, mint ö; s igy körülbelől meggyőződhetett, hogy van, ki figyelemmel kiséri Erdély dolgait s a teljes időben hallatni fogja hangját. — Szóval, ketten a dolog benső lényegére nézve csaknem egyet értettünk s csak a kivitel idejére nézve — ö egyoldalú inforrnatio után indulván — vagyunk eltérésben. Cikkemet a következő szavakkal fejeztem be: „Szivemből óhajtom, hogy a prot. szellem szabadsága mindenfelé diadalmat nyerjen; vágyom, megoltalmazva látni a népnek jogait ; lelkem egész teljességéből óhajtom, hogy az az álláspont, melyet föconsistoriumunk elfoglal, végre valahára józan törvények által reformáltass ék, s mert túlszárnyalta az idö, e követelésnek — proprio motu — hajoljon meg', hogy a képviseleti rendszer mielőbb érvényre lép, azt úgyis teljes joggal remélhetjük, miután bizottmány van kinevezve e végett Ugy hinné az ember, hogy e programm megtámadhatatlan; hogy ennél többet józanon várni nem lehet e nyomorú földön (még a Renan századában sem). — S mégis az én „szászvárosi barátom" nem alhatott csendesen; összeszedte ,,beirni kezdett papir darabkáit" s Ieirta „visszautasító, felvilágosító gondolatait"; mert cikkemet elolvasva „elszomorodott" s ezt kérdezte: „hát, ezen máskor és más téren ügyes harcos (!! köszönöm, szeretett barátom, szinte elérzékenyedem.). Parirozta-e erdélyi anyaszentegyházunk melle és feje ellen irányzott csapásokat Nem, óh nem. Ugyan szászvárosi barátom! mit kellett volna parírozni ? Ezt kellett volna mondani: de bizony, a candidatio jogos; de bizony, a nép joga nincs megszorítva; de bizony, a főconsistorium (különösen mostanig szerkezetében bírjuk az egyetlen arcanumot, mi megment!! Ha ezt mondta volna: vájjon, parírozva lettek volna a csapások? Ugy lehet — igen; de magamat önmagam előtt megöltem volna; pedig, az öngyilkosság — inmoralis dolog. Nó hanem, szászvárosi barátom előadván a papválasztási törvények genesisét, azoknak históriai fejlődését, azoknak érvénybe maradását legföként azzal indokolja, hogy a mostani papválasztási törvények nem egyéb, mint viszszatérés a három százados gyakorlatra. . . Ergo ?!.... Erre, megvallom, nem tudom, hogy mi következik: az-e, hogy roszak ? Én egyszerűen azt mondám: szükség volt, e törvényeket hozni; van bennök sok jó; van bennök sok fogyatkozás ; de fen kell tartani mindaddig, mig meggyőződünk arról, hogy a gyakorlati élet, mit használhat belőlük anélkül, hogy jogokat sértene; vagy, mit kell elvetni anélkül, hogy a fejetlenségnek nyitnánk útat. Tehát, én törvényt követelek, mely a szükséget pótolja s jobb jövőt biztosítson ; — „szászvárosi barátom" a valódi prot. szellemet abban látja, hogy visszatér a háromszázados gyakorlatra. Mintha bizony a protestantismusnak az volna élet föltétele, hogy a múlton rágódjék s nem az, hogy a folytonos haladás által tökéletesedjék. — Ki a szabadabb elvű ? De hiszen ( é n) barátom sem a stabi-lismus embere, mert azt mondja, hogy „e törvényeken lesz joga anyaszentegyházunknak változtatni, ha jónak látandja; de t. Kovács A. urnák nincsen joga, minket ugy állítni a világ elébe stb." Ime, hát épen ott áll, a hol én, hogy most rögtön változtatni „non de tempore;" — neki is az fáj, hogy mért szól dolgainkba oly ember, ki a helyzet teljes felfogásával nem bir. — Az ám, de el kellett neki mondani, hogy „megszomorodott" cikkem elolvasásánál, melylyel, ha összehasonlítom, vajmi kevés ujat találok „szászvárosi barátom" nem rövidebb cikkében; — hanem ha azt a modort, mely belopni akarja magát a gyengébbek szivébe; mely vaskalapot tesz, de azért mégis szabadelvű.. .jobbra nézek, balra vágok. — Már én csak kimondom ezután is, a mi a szivemen fekszik — minden diplomaticai fogás nélkül — őszintén, tartózkodás nélkül, szavakat nem keresve, s azzal a hévvel, melyre ifjúságom ösztönöz. Igen, mert „szászvárosi barátomnak" el kellett mondani, hogy én az erdélyi superintendentia törvényhozó testületének „legifjabb tagja" vagyok. — Ha ez bün, ugy én