Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-09-30 / 39. szám

Vessünk egy vizsgáló pillanatot a dolog tör­ténelmi eredetére és jöjjünk tisztába annak köz­jogi minőségével. A rkath. egyházi méltóságok betöltése azon nagy horderejű kérdések egyike, mely felett századokig folyt titkon és nyiltan világrenditő harc a pápa és a világi hatalmasságok közt. A történelem tanúsága szerint a római főpap­ság, mihelyt a kath. tan valahol gyökeret vert, minden ügyekezetét arra fordította, hogy földi ja­vak, világi méltóságok és politikai befolyás birto­kára tehessen szert, ezek által vélvén legjobban fentarthatni azon hatalmat, melyet a lelkek fölött szeretett gyakorolni. A fejedelmek többnyire kész­séggel segítették a kath. papságot e törekvésében, részint vallásos buzgóságból, részint pedig azért, mert az egyházban csakhamar hű szövetségest is­mertek fel arra nézve, hogy a népet engedelmes függésben tartsák; a papság viszont csakhogy teljesen megfészkelje magát, természetesnek ta­lálta, hogy a kinek kezébö'l vette a javakat (bene­ficia), attól nyerje kinevezését is. A tizedik szá­zadig a kirátyok minden ellenmondás nélkül ren­delik, nevezik ki a püspököket és érsekeket és az akkori történelmekben széltire olvashatni a kirá­lyok ebbeli jogaiknak gyakorlatáról, mint pl. Conc. Ratisb. v. August. a 742 (Labb. VIII. p. 270) Ego Carolomanus ordinavimus per civita­tes episcopos, et constituimus super eos ar­chiepiscopum. Hogy ebből az egyházra semmi jó nem három­lott, hogy a fejedelmek e választásoknál, nem any­nyira a vallás érdekét, mint inkább politikai cél­jaikat tartották szem előtt, magától értetik; smé­gis ki kivánhatta volna józanul a fejedelmektől, hogy birodalmi javadalmaik leggazdagabb birto­kosait, az államélet főfőtényezőit oly idegen hata­lom kezeiből vegyék, mely ellenök nem egyszer szállt életlialállharcban sikra? Ki kezeskedett volna nekik, hogy az idegen hatalom creaturái, nem ellenök fordulandnak-e a próbáltatás órájában ? Valamint kétségtelenül visszás dolog, hogy az állam közegei válaszszák a vallásügy dignita­riusait, ugy tagadhatlanul igazuk volt a fejedel­meknek, midőn az állam javait és érdekeit idegen hatalom embereire bizni nem akarták. A vallásnak tehát a hatalommal való termé­szetellenes szövetsége oly bonyodalmat szült, melynek maradandó megoldása, mig e szövetség fennáll, a lehetetlenségek közé tartozik. Harmadfélszáz esztendeig folyt a világi és egyházi hatalom között az investitura feletti harc, utoljára is az 1122-ben létrejött w o r m si con­cordatum maradt érvényben, melynek erejé­nél fogva a püspökök és apátok a császár vagy ennek képviselője jelenlétében szabadon válasz­tattak, az igy választottakat a császár a királyi pálca (sceptrum) által földi javaikba iktatta, mig a püspökpálca, gyűrű és pallium által való investitura vagy az egyházi beiktatás a pápát illette. Azóta soha egyetlen római egyházfő sem engedte át a frank császárok és Hohenstau­fok kezéből kicsikart jogokat egy fejedelemnek sem. Pálcát, gyűrűt és palliumot, melyek kizáró­lag egyházi jelvények, sem a legkatholikusabb spanyol, sem a legkeresztyénebb francia, sem pe­dig az apostoli magyar királyok nem adhattak; s ha a 4 8-ki törvények e jogot akarnák elsajáti­tani, joggal mondhatná a maga szempontjából a „Religio" szerkesztője, hogy azok a kath. egyhá­zat egyházias jelleméből kivetkőztetni töreksze­nek, hogy a sekrestyébe és a szentélybe tolakod­nak ; de ilyet még a rosz akarat sem olvashat ki az emiitett törvények egyetlen cikkéből sem. Azt, ugy hisszük, maga P. úr sem taga­dandja, hogy hazánkban a kath. egyházi méltó­ságok nem kevésbé politikai, mint egyházi ter­mészetűek. A kath. felsőbb clerus a magyar köz­jog szerint ma is még első status az állam háztar­tásában, első helyt ül a főrendi táblánál, alkotó részét teszi a királyi kancelláriának, a magyar királyi helytartótanácsnak, birákat nevez a kirá­lyi curia mind két bíróságához stb. stb. — P. úr a clerusnak e befolyását a haza politikai ügyeire természetesen nemcsak megtartani, de lehetőleg öregbiteni is szeretné és mégis másfelől azt ki­vánja, hogy az a clerus pusztán csak Rómától függjön, hogy arra a világi hatalom semmi befo­lyást ne gyakorolhasson. Ime ez az, a mit mi ultramontanismusnak nevezünk s a hazafisággal összeférhetőnek nem tartunk. Ha P. úr erre azt mondja: „Van nekünk apostoli királyunk," ezt illeti egyedül amaz ügyekben a szerepelés és igy minden ministeri ellenjegyzés a gonosztól való: akkor csak azt ta­núsítja, hogy nagyon rosszul tanulmányozta a 77*

Next

/
Thumbnails
Contents