Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-01-28 / 4. szám

mondjon, a mi miatt a theologusok bizonyos osztályával gyűlhetnék meg a baja. Herodot (4 k. 185. §.) beszéli, hogy Garamantiában elöreálló szarvú oly ökrök vannak, melyek egyenesen nem legelészhetvén, mert szarvaik elébb fúródnának a földbe, minisem szájuk a füvet elérhetné, e miatt hátraszegett nyakkal visszafelé legelésznek. Bocsánat a kétértelmű hasonlatért, de nem tehetek róla, hogy valahányszor a theologusok amaz osztályára gondolok, mindég eszembe jutnak a garamanti hátrafelé legelésző ökrök, pedig ama theologusoknak a haladó tudomány rég letörtedelte szarvaikat. K. J. ürra azonban ugy látszik ama hátra menő theologusok tekintélye oly nyomást gyakorolt, hogy ha néha szabadabb gondolatot mer nyilvánitani, azt oly általános kifejezésekkel teszi, hogy ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes, akkor is mindjárt bekanyarodik, s a régi kerékvágásban tovább döcög. Hogy ez nem a levegőből kapkodott vád, mindenki meggyőződhetik, ha figyelemmel elolvassa, a mit szerző a 45. 1. a csodáról mond. „Csodák — igy szól — az egyesült isteni és emberi életet igazoló rendkívüli jelek, és isteni cselekedetek. E fogalmát a csodáknak igazolja azon tapasztalati igazság, hogy mind maga a názárethi Jézus, kiben az isteni és emberi teljesen egyesült, mind apostolai, kik az egyesült isteni és emberi életnek nagy mértékben birtokosai voltak, szóltak igazságokat s vittek véghez oly cselekedeteket, melyeket közönséges emberi erö nem tehet. De igazolja az is, hogy a nagy szellemek, ma is igazságokat szólnak s dolgokat cselekesznek az embervilágban, melyek a közönséges emberi eröt bámulatra s azon vallomásra bírják, hogy velők az isteni erö ajándéka nagyobb mértékben közöltetett. Ily emberek voltak, vannak s reményijük hogy lesznek is a világtörténetben, mint kiválasztott eszközei Istennek arra, hogy a világot azon cél felé vigyék, melyet Isten neki öröktől fogva kitűzött. Azt kérdem már most, van-e józan gondolkodású ember, ki a csodát oly értelemben, a mint szerző itt fejtegeti, tagadná ? Van-e ki tagadná, hogy „a nagy szellemek igazságokat szólnak s dolgokat cselekesznek, melyek a közönséges emberi erőt ( !! ) bámulatra birják ?" — Nem valóságos szemfényvesztegetés-e tehát, ha a csoda olyatén meghatározása után, szerző igy folytatja: „Lehetőségét a csodáknak azok tagadják, kik Krisztus és az apostoloknak emberfeletti erővel véghezvitt (fentebb csak a közönséges emberi eröt felülmúló cselekedetekről volt szó!!) s a sz.irásban följegyzett cselekedeteit költötteknek állítják, mint Strauss és Bruno Bauer.'1

De hát olyan csodákról van a sz.-Írásban szó, a minőket a nagy szellemek ma is cselekedhetnek? Azt hiszem, hogy daemonok kiűzése, halottak feltámasztása stb. épen nem olyan dolgok, melyeket nagy szellemek mai nap is visznek véghez. Biztosithalom K. J. urat, hogy a csoda oly felfogásával, mely szerint ha akarom csoda, ha akarom csak felfokozott természeti erö, sem a privilegiált hivők igényeinek, sem nekünk, kik különös isteni kiváltságokkal nem dicsekszünk, elegei lenni solja nem fog. Amazok csoda alatt nem oly cselekedeteket értenek, melyeket „nem közönséges emberi erő mai nap is véghez vihet," hanem a mint a régi prot. dogmaticusok mondják: Miraculum est opus insolitum, totius natúr ae creatae vires superans, a Deo editum, ad potentiam declarandam; mi pedig, ha nem mondjuk is egy hires francia iróval, hogy csoda olyan rendkívüli dolog, mely soha nem történt, de mindenesetre azt azon primitív hit birodalmába utasítjuk, mely mindent Isten közvetlen intézkedéséből származtatván, a körülötte történtéket rendkívüli alakban fogta fel s általában gondolatinak a csodákban adott kifejezést. „A valóság — mondja Lamartine — magára hidegebb mint sem felbuzdithatná az emberi szellemet; ez csak oly dolgokért lelkesül, melyek valamivel nagyobbak a természetnél; ez az, mit eszményinek neveznek, ez vonzó ereje és hatalma a vallásoknak, melyek mindég magasabbra törekednek, mint hova eljutnak." Ezen eszményinek kezdetleges, tapasztalható kifejezése a csoda. Kifejtettük mi e feletti nézeteinket a „Tájékozás"-ban s ott azt hiszem, sikerült megmutatnunk, hogy maga az irás is a külső jelek- és csodákra alapított hitet hiábavalónak állítja. S milyenek a fegyverek, a melyekkel szerzőnk Straussot és elvbarátit leverhetni hiszi ? A többek közül csak az első legbatalmasabbat hozzuk fel: „hogy az Isten szabad ura mind annak, mi kivülötte van (én a kátéból tanultam, hogy Isten mindenütt jelen való, s igy semmisem lehet az Istenen kivül!), még az ész törvényeinek is. Elhiszem hogy Isten ura még az ész törvényeinek is, de épen azért nem hiszünk Istenről semmi olyat, a mi az ész törvényeivel ellenkezik. B a 11 a g i Mór. BELFÖLD. EPERJESI COLLEGIUMI GYÁMINTÉZET ÉS JÓTÉKONYSÁG, A szép és jó tett méltánylást érdemel a mélyebb belátás és nagyobb tapasztalással biró férfiaknál, mennyivel inkább tehát azon ifjaknál, kik még az érettkortíság küszöbét át nem lépték, hanem szorgalmas méhként csak most gyűjtik a miveltség, tudomány és gyakorlati élet kellékeit és mégis vallásos ihlet és nemes lelkesültség hatja át keblöket. Ily nemeskeblü, vallásos buzgóságtól áthatott ifjakat van szerencsém a t. olvasó közönségnek az eperjesi collegium főtanodái, hittani és jogászi növendékeiben felmutatni, kik felfogva nemes hivatásukat nt. Stehlo János VI. sz. k. v á r o s i föesperes úr buzdítása nyomán körünkben üók-gyáiiiintézetet alakítottak s az által azt mutatták meg, hogy miként az eperjesi collegium rangra nézve első egyházkerületünkben, igy Ők elsők kívánnak lepni más egyházkerületi fő- és altanodák ifjúsága részére a jó példaadásban s az egyház jólétét és felvirágzását célzó buzgalomban. A collegimi gyámintézet megalakulása következőleg történt: A Stehlo föesperes űr által felszólított lelkes ifjak társaik között ügybarátokat kerestek s miután e célra többen egyesültek, megalakították a gyámintézeti kört s elnö-