Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-09-02 / 35. szám

A föntebbiek folytán tehát: egyesülés, egy társaságba állás, kölcsönös védelem és fentartás, biztosb megélhetés, életrevalóbb fejlődés végett „mindenütt, hol ezt a szükség kivdnja, érdek közösség javasolja, az egyedi külömbségek lehető méltánylása mellett" ennél többet tenni egyelőre alig lehet, kevesebbet tenni pedig nem célszerű. Az elnyelő unió, egyik felekezetnek a másikba átolvadása, a két felekezet amalgamizálása, mely a boldogult „Reichsrath"hoz hasonló egységet akarna elővarázsolni, tudjuk egyébb viszonyainkból — nem magyar természetünkhöz való, nem szükséges, nem lehető, tehát nem is kívánatos. A szövetségi unió a történelmi dualismus, egyik felekezetnek a másik mellett jogosultsága alapján, melynek egyházunk eddigi múltjában históriai alapja van — és ez igen szép kezdet — épen magyar természetünkhöz való, szükséges, lehető, kívánatos. E szövetségi unió szilárdítására, továbbképzésére nézve szükséges: Először, hogy azt amit főtiszt, dr. Székács superintendens tír bánsági kőrútjában oly szépen szivünkre kötött „ne arra tekintsünk a miben külömbözünk, hanem arra, a miben megegyezünk" mely a mondottak után unionisticus törekvéseinkben buzdító jelszóul bizton elfogadható — főleg mi lelkészek valóban szivünkre vegyük s megtartani, előbbre vinni törekedjünk, hogy pedig e testvéri egyetértést, a felekezet közi szövetségi uniót szilárdíthassunk, kell hogy arra is tekintsünk, a miben külömbözünk, tanuljuk meg a történelmi differentiákat kölcsönösen ismerni, és méltányolni, csak igy vezet bennünket lassanként az idö a kiegyenlítés, a valódi öntudatos uriio közös szent céljához. Másodszor szükséges, hogy ha a külömbségeket tanulmányoztuk, tanuljuk meg főleg felismerni azt, a miben megegyezünk — közös ügyeinket. Ilyenek a) a tanra nézve : a confessiók köréből lassanként leendő kibontakozásunk, s mint Révész I. úr igen szépen mondja : „ha soha az unió érdeke fen nem forogna is, mindenesetre oda kell emelkednünk, és emelnünk a népet is, hogy midőn van előttünk isteni alapi, t. i. a szentirás} egyenesen arra magára álljunk, ne pedig emberi romlandó miire„mert nincsen senkiben másban idvesség, mert nem is adatott emberek között, ég alatt más név (hozzá tehetjük bízvást sem az ágost. sem a helvet. confessio), mely által kellene nekünk megtartatnunk, mint a Jézus Krisztus, Csel. 4. 12.; a szertartási részt — ha az Istent lélekben és igazságban imádjuk, — midőn e tekintetben az egyes felekezetek saját keblében sincs egyformaság, söt a legtarkább külömbség van napi renden — érintetlenül hagyhatjuk, legfőlebb, hol uniált gyülekezetek alakulnak, a helyi viszonyokhoz képest — s a felekezetek szívósan ragaszkodnak szertartási önálló igényeikhez : ott az egyéni önállás áldozata a múlhatatlan szükség erejéig vétessék igénybe. b) Közjogi állásunk, államhozi viszonyunk. Noha mi protestánsok az állam irányában közteherviselés tekintetében egyenlők vagyunk más vallású polgártársainkkal: de a jogok egyenlő élvezetében a közállamnak még is sok tekintetben csak fogadott gyermekei vagyunk. E jogoknak az államnál biztosítására, kieszközlésére, birtokbavételére, az előforduló anomaliák kiegyenlítésére megszüntetésére nézve egyesüljünk. c) Az uralkodó vallás-egyház iránti viszonyaink. Maga e szó „uralkodó" a többi vallásfelekezetek alárendeltségét, az uralkodó egyház praerogativáit, szóval a vallási tekintetben való egyenlőtlenséget elég világosan, érthetően és érezhetően kifejezi. Ez uralkodó egyházzali érintkezésünk, s azzal a törvény előtt egyenlő jogosultságunk kieszközlésére, biztosítására, megvédésére, a még mindég fájdalom gyakran előforduló sérelmek, jogcsorbitások megszüntetésére nézve egyesüljünk. d) Felekezetközi ügyeink. A tapasztalás mutatja, hogy vannak gyakran kellemetlen ügyei, érintkezései a két prot. felekezetnek egymás között. Ez érintkezések szabályozása, e kellemetlenségek kevesbitése, megszüntetésére nézve egyesüljünk. e) Legyen a közös ügyek vezetésére, a szövetségi — Unió szilárdítására — a várva-várt zsinati intézkedésig egyetértő közös kormányközegünk, mely a most emiitett érdekekben s ügyekben, mint legfőbb orgánum — felhasználva a nemzetgyűlés együttlétének kedvező idejét, s alkalmát — a két felekezet érdekeit ugy fölfelé, mint a többi felekezetek irányában — s e két testvér prot. felekezet közöli együttesen, egy szellemben vezesse, és igazgassa, szabadon hagyván lefelé a dualisticus szerkezetnél fogva a két felekezet részlegesebb individuális érdekeit. f) Még van egy fontos égető közös ügyünk, s ez a szegénység. — Hogy a közös szegénységen oly sokféle csapásokkal sújtott szegény hazánkban még szegényebb, minden más vallásfelekezetek között legszegényebb protest. egyházunk főleg napjainkban — a prot. hitbuzgóság, s áldozatkészség egyetlen kiapadhatatlan, 300 év óta ki nem merült kútforrása a közadózás, adakozás által továbbra is gyökeresen segíthessen: ez előttem legalább hihetetlennek látszik, s pedig azért, mert az állam káros gazdálkodási rendszerével híveink anyagi tehetségét, vele együtt adakozási kedvét is nagy mértékben tönkre tette, még az egyház, iskolák, közintézetek fentartására az egyes hivek adakozásából egybegyűlt kedves fillérekből szereteti szerény alapot is megadóztatta. Venni tehát mindég tudott, adni pedig soha sem adott, mikor pedig adni akart, helyette — vagy érette önálló létünket kívánta cserébe. Már pedig a sok is, — ha mindég elveszünk belőle, de hozzá nem teszünk — utoljára elfogy. Mi módon adjon az, kinek magának sincs. Különben is a mi szerény adózásunk, adakozásunk sokszor erömegfeszitéssel is mindég csak annyit eredményezett, hogy belőle magunkat szűken, szegényesen fentarthattuk, tehát létünk megőrzésére, fenmaradásunkra kellett minden erőnket igénybe vennünk, magasabb haladás, nagyobbszerü virágzásra nem igen emelkedhettünk. Mi természetesebb hát mint az, hogy az állam, mely az adózási képességet és készséget kimerítette híveinknél — ezt ismét okszerűbb gazdálkodással helyreállítva, hogy isinét vissza nyerhessük egyetlen önfentartási alapunkat, a jó kedvű adakozást. Továbbá, hogy egyházunk, intézeteink virágzóvá tételére bennünket is a