Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-07-29 / 30. szám

az igaz. De azután nyomban következik, s ha azt akarja, hogy az ige magvai termő földbe essenek — elmaradhatlanul következik az iskolai józan nevelés és oktatás nagy ügye, melyet nem csupán ellenőrizni, de fejleszteni is szent kötelessége." Ugy van ! eddigelé a lelkész volt közvetlen felügyelője a helybeli iskolának, vezére, tanács és irányadója a tanítónak, és igy a szó legszorosabb értelmében az egész népnek tanítója, nevelője és egyszersmind lelkipásztora, lelki vezére, lelkiatyja híveinek. Hát hol van itt az egyenlőség ? hogy szabjuk itt ki jogosan és igazságosan az egyenlő fizetést pap és iskolatanitó között ? Avagy nem kérdezhetnök-e ezekután, hát a papi tudományok megszerzésére fordított drága ideje és a hosszas tanuláson elköltött szülei vagyon és örökség, honnan téríttetik meg a papoknak N. S, űr ábrándos képzete után ? Hiszen édes tanár úr, még ha az isk. tanítóknak mint hivatallal egyenlőknek, egyenlő fizetésöket akarna is ön megszavazni, temérdek ellenvetést hánynának gátul az uj eszmének, és igen méltán, maguk az iskolatanitók. Hogy a napi élet kiáltó szükségeivel ne kelljen küzdeni sok tanítónak; hogy ez a pálya búvóhely ne legyen annak, ki a tudományok magasabb fokán magához nem bízik; vagy pedig menhelyül ne használja az. kit nem a legjobb erkölcs az iskola kebeléből szenvedöleg hajtott ki, ezen okok miatt igenis óhajtom és akarom én is, hogy az isk. tanitók nágyobb fizetést kapjanak s a tanitás és nevelés szent ügye érdekében lelkemből örülni is fognék a tanitók sorsa javulásán ; de hogy a papokkal valaha egyenlő fizetést húzzanak, azt sem a prot. nép — melynek ők a feljebbiek szerint nem is tanitói (?), sem az állam minden törvényei nem tehetik. És itt tertium non datur. Kár tehát vele ki nem rukkolni N. S. , úrnak, honnan és kiáltal akarja az iskolatanitókat egyenlően dotáltalni a lelkészekkel? Látja, ha egy egy kevéssé elfogulatlanabb leend e tekintetben, kell hogy mélyebben gondolóra vegye a lelkészek hivatalos állása mellett az iskolatanitók helyzetét és körülményeit, különösen a falukon, hogy midőn egyenlő fizetést akar adni ezekkel a lelkészeknek, ki ne feledje számításából hogy egy falusi tanítónak, nem lévén annyi szüksége és kiadása mint a papnak, talán nem is szükséges, hogy lelkészével egyenlő rangú és fizetésű legyen ? És ha, csak egyszer tapasztalás kedveért egy rövid kirándulást tenne tanár úr N.-Szalontáról és széjel tekintene itt az egyszerű falvakon s meglátogatná iskoláinkat is, mindjárt mosódnék egy kevéssé pap és tanitók egyenlő fizetésükröli eszméje. Látni fogná ugyanis, hogy mig a papoknak drága koszt és nagy bér mellett kell tartani cselédeket: addig az iskolatanitónak 5, 6, 10 vagy több gyermek teljesiti naponta a cseléd kötelességeit, koszt és cselédbér nélkül. (Helyesen-e vagy nem ? ez más kérdés.) A falusi tanitónak ugyanis nemszükség drága pénzen szolgálót tartania, mivel a nagyobb leánykák kisepergetnek, tüzet raknak, felmosogatnak, vizet hoznak, a kertben gyomlálgatnak, babot szedegetnek, a kendert kinyüvik stb. Ha a tanitónénak kis babája van, nem szükséges pesztonkát fogadnia, mivel 2, 3 leány ringatja, ha alszik és ugyan annyi játszik vele, ha fölébred. Ludpásztornak sem kell fizetnie, mivel az apróbb leánykák egész tavaszon át, örömest elörizgetik a libákat leckézés helyett, Marhabánóra sincs szüksége a tanitónak, mivel ha egypár tehénkéje van, az iskolás gyermekek télen nyáron megétetik, megitatják és a ólat a marha után, mindennap kitisztogatják. Ha tavaszszal kertjét akarja ásatni vagy kapáltatni a tanitó, nem kell napszámost fogadnia, mivel 10,15 fiu, ugyanannyi kapával vagy ásóval neki esik a kertnek, és csak leckézni ne kellessék, nagy örömmel fölkapálja azt. És ez igy volt mindig és leend ezután is, kivált faluhelyeken. Ezzel igy éltek az öregek is és igy fog élni az utóneinzedék is. (Mindezek megszüntetendő visszaélések. Szerk.). Nem kevésbé tisztázhatja tehát ezeknek életből merített tapasztalata is N. S. úr tollában pap és tanitók egyenlő fizetésükröli eszméjét; mely elősorolt adatokat, ha valaha csakugyan kedve kerekednék valamely kormánynak az egyenlő fizetések megkísérlésére, mellözhetlenül tekintetbe kell vennie mindezeket, mivel ha kész pénzt nem hajtanak is a zsebbe, de mindenesetre sokat benn tartanak abban. Van még egy dolog, init érinthetlenül nem hagyhatok itt, mely a feljebbiekkel ez is némi hasznot hajt a kamarára, írva van, hogy aki gyermekek tanitására ajánlotta fel magát és azért fizetést szed, el ne szakadjon a tudománytól s töle a legjogosabban lehet követelni, miként szellemi öntökéletesitéseért évenkint legalább egy pár forint áldozatot tegyen. És falusi tanítóink a kor ezen intÖ szózatának mégis oly kevéssé felelnek meg. A szegénység vagy nemakarás szűk takarója alá húzódnak, mint lassumozgásu csigák önliéjokba. És ha a „Népiskolai Közlöny"statistikáját megtekintenök, álmélkodva kellene bámulnunk, rnily nagyon csekély azon tanítóknak száma, kik s paedagogiai tudományosság és gyakorlat jelenlegi színvonalára ezen nélkülözhetlen szakközlöny olvasása és tanulás által iparkodnak emelkedni. Ha a kor ezen intő szózatának s kívánalmának sok tanitó meg nem felelhetne s a már életre kelt „Népisk. Közlönyt" öntökéletesítése végett meg nem rendelhetné: mutatok én minden évben az ilyen tanitónak annyi és olyan pénzt, mely tulajdonképen nem öt illeti ugyan, de a melyet mégis ö költ el, és a melyen a tanitók ezen legszükségesebb közlönyét, a maga és iskolája érdekében mégis megrendelheti. Ugyanis, látom és tapasztalom, hogy az olyan helyeken, hol a gyermekek még téli napokban, régi szokás szerint, egy-egy darab fát hordogatnak, kétszer napjában, az iskolába : mindig akad a legkisebb helyeken is öt hat gyermek, a népesebb iskolákban három, négyannyi is, kik fát nem hordanak ugyan, hanem a szülék pénzül fizetik meg gyermekeikért a fa árát; és ez a pénz egyedül az iskolát illetné s ennélfogva szorosan az iskola hasznára volna fordítandó; valamint a gyermekek által hordatni szokott fa, nem a tanitó