Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-06-03 / 22. szám

m u s n a k, mely által az ujabb, a positivumokhoz ragaszkodó theologia megkülömbözik az elavult orthodox systemától. Azon egyházi tudat, mely a régi orthodox theologusokat oly hozzáférhetlen makacscsá tette s polemizáló szellemüket annyira tüzelte, lelkesítette, Storrban már nem volt meg: de mennél erösebben meg volt győződve feladatának fontossága felöl: a ker. hit positiv tartalmából s a ker. theologiából semmmit elesni nem engedni, mit csak a kor ujito szellemének rohama elöl megmenteni lehet: annál tisztább lett előtte az, hogy mennyire szükségessé vált az orthodoxia védfalától, — melyen már sok olyasmit kellett oltalmazni, mi végre is tarthatlanná lett, — a védvonalat egy lépéssel hátrább vonni el, hol a megvédés annál eredményteljesebb leend, minél több erő és eszköz összesül e ponton. A Storr theologiája lényegében nem egyházi, hanem tisztán bibliai akart lenni; azonban előtte a biblia is már nem azon értelemben volt Isten szava, melyben a régi theologusok előtt, kik az inspiratio fogalmát túlvitték. E tekintetben csak annyit fogadott el, a menuyi szükséges vala, hogy a biblia, mint a keresztyénség istenismeretének forrása megálljon. Szóval Storr theologiájára nézve a biblia Jézus Krisztus tanitásá na k összege, melyet arra felhatalmazott legfelsőbb isteni küldött s Isten által arra megbizott szent férfiak szerveztek. Látható innen, hogy Storr, theologiájának alapelve, sajátképi álláspontja, melyen supranaturalismusának egész rendszere alapszik, az isteni tekintély fogalma s tehát theologiájának egész jelleme, lényegileg apologetikai. Nincs theologia, mely nemcsak a speculativumok, hanem az egyházi symbolumok kizárásával is oly szorosan és egyedül az exegesisre lenne alapítva, mint a Storré. Semmit sem állit anélkül, hogy minden tételét és állítását a bibliából vett helyekkel ne erősítse; mely autonomistikus methodus által a theologia mozaikszerű müvé válik. Helyeket helyekre halmoz és a keresztyén-tan egész összeségét az ó- és ujtestamentom kanonjának egyes helyeiből igyekszik összeállítani. Az igy összeállított theol. rendszer merev kinyomata egy mozaikmünek. Hogy egy theologiának, mely, mint a Storré, tisztán bibliai akar lenni, a kanon egyes iratait a magok egységükben és sajátságaikban s mindezen könyvek et összesen, egymáshozi viszonyokban, szerzőiknek, eredetüknek, egész irói jellemöknek különfélesége szerint kell felfognia: minderről Storr legcsekélyebb sejtelemmel sem bírt. 0 nem a kanon egyes künyveit, hanem a künyvek egyes helyeit vette tekintetbe, melyek küzül egyiknek, mint másiknak egyforma bizonyító eröt tulajdonit. Ez azon oldala a Storr t heologiájának, melyen az a kanonikus künyvek tisztán dogmatikai felfogásában a régi dogmatikával még egészben osztozik. — A régi dogmatikának egysége s életprincipiuma az egyházi üssztudatban állt; mialatt a Storr-féle the ologiából ezen egyházi tudat eltűnt, nem volt benne semmi, mi ezt helyettesítse. Nélkülüznie kellett egy élő, az egész egységét összekapcsoló alapnézetet. Legfőbb princípiuma egy isteni követ tekintélyének élettelen fogalma volt. — Jellemző, főleg a Storr theologiáját illetőleg azon gondos lelkiismeretesség, melylyel az irás-minden betűjéből, ugyszólva, kifacsarni igyekszik, az istenileg meghatalmazott író tekintélyét. Már ez időtájban elkezdették — habár kétségtelenül, nagyrészint önkényüleg s bizonytalanul tapogatódzva is — a sz.irás tartalmának történeti felfogás szerinti magyarázását s e szerint a korviszonyokat, melyek alatt az egyes iratok előállottak, szorosan tekintetbe venni, a lényegest a lényegtelentől, a helyhez és időhez alkalmazottat az általános érvényűtől megkülömbüztetni; minek következtében a Storr bibliai theologiajából sok olyannak ki kellett esni, mit az ez uton felkapott elvekkel kiegyeztetni nem lehetett és neki magának folytonos harcban állani a maga alkalmazás-hypothesisével, mit Semler, Teller s azon idő más theologusai oly széles kiterjedésben alkalmaztak az ujtestamentomi iratok magyarázására. *) Kitűnik a fennebbiekböl: mily sok nehézségen kellett átküzdenie magát egy theologiának, mely mint a Storré, elvileg feladatául tűzte a szentírás minden részét egymással egyformasági-viszonyba helyezni; minden egyenetlenséget elsimítani, minden ellenmondást megoldani, mindent, mi valaha összeütközésre szolgáltathatna okot, az isteni tekintély ugyanazon fogalmával igazolni! Épen ezen az uton alakult a Storr és iskolájának oly sajátságos, kicsinyes subjectiv pragniatismusa, mely theologiai elme élével oly gyakran s egész naivsággal Istennek terveiről s legtitkosabb céljairól is a legbiztosabb felvilágosítást tud adni és a legbizonytalanabbat is bizonyossá tenni igyekszik. Storr négy nagyobb munkát irt: „Neue Apologie der Offenbarung Johannis" (1783); „Über den Zweck der evangelischen Geschichte und die Briefe Johannis" (1786); „Erlauterung des Briefs an die Hebraer" (7789) és „Doctrina christianae pars theoretica e sacris literis repetita" (1793). Mindezek irói tevékenységének korszakában szorosan követik egymást. Fö ereje Storrnak az exegesisben tünt ki. Legelső nagyobb theologiai munkája az imént emiitett „Új apologiá"-ja volt, melylyel azon térre lépett, hol legalaposabb s legszélesebb ismerettel hirt. És e téren az önálló búvár kiérdemlett dicsőségét maganak meg is szerezte. Munkája, kétségkívül szerkezet, tartalom és kivitel tekintetében azon kor theologiai literaturájában kitűnő helyet foglal el, mint olyan mü, melyben szerző, a jövőt tartva szem előtt, dolgozott. Dicséretére válik Storr apológiájának főleg az, hogy a két, egymással szembenálló, theol. párt közé okosan és józanon ékelte be magát. Második munkájában (Über den Zweck der evang. Geschichte stb.) ujabb bizonyságát mutatja fel Storr annak, hogy „mily mélyen fogta fel korának kritikai törekvését s ezen törekvés feladatát. 0 volt az első, ki az evangyéliom kritikáját — terjedelmesen, dogmatikai felfogás szerint dol*) Egészen e korkérdésre vonatkozik még 1778-ban irt „De sensu historico" cimü értekezése is.