Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-05-20 / 20. szám

litja az újjal, s dicséri abban az erény és önfeláldozás önzetlenségét.— Könnyen érthető továbbá az is, miért támadja meg ama ker. buzgóságot, mely a jelen életviszonyokkal mit sem gondolva a síron tiílra függeszti tekintetét. Hiszen nála élet és az erkölcs széptana egy, s az ember legfőbb boldogsága abban áll, hogy magát az erény gyakorlására idomítsa, képezze, mit bizonyára nem tétlenség, hanem csak munkásság által érhetni el, melynek szükségkép tere a társadalom. Ezekben ki van mondva a társadalmi élet szükséges volta is, miből következik hogy nem a világtól, nem a küzdtérről való elvonulásban áll az erényes élet. A kijelentést az Isten lételével együtt elfogadja, de ugy, hogy a mit a kijelentés föltesz, azt az ész bizonyítsa be. E bizonyítás teljes gondolatszabadságot föltételez, azaz olyat, mely ne kényszerítse megállani a gondolatot hol mi ily feliratú határfáknál: „ne plus ultra." Az ilyen félgondolkodást szülne, holott előtte legutálatosabb a félgondolkodó és a félkétkedö. A kijelentés vizsgálója és bírálója tehát az ész, inert ha valami csak a külső, történelmi alapon nyugszik, gyenge lábon áll. (v. ö. Dodwell szkepsisével.) Sokan kárhoztatják irónk rendszerében a test o f r i d i c u I e-t (a nevetséges próbája). De sokat levon e vádból annak meggondolása, hogy Schaftesbury külömbséget tesz a goromba, az alszeríi és valódi komikum között. Aztán azt kívánja, hogy e próbát ne félig-meddig, hanem egészen alkalmazzuk. Megeshetik, hogy a nevetés elsőben jogtalannak tetszik, de utoljára is csak ott sikerül, a hova talál: mert nincs nevetségesebb, mint a helytelen nevetés. Maga a komikum tagadó valami, s ha az igazságot akarja tagadni, magát teszi nevetségessé, azaz a tagadást is tagadjuk, s előáll az eredeti igazság. Természetes, hogy e próbát nem lehetett mindenre, annál kevésbé a vallás minden hiícikkére alkalmazni, s ezért sokan sőt maga a híres Sehlesser is, a vallás ravasz ellenségének nevezte Schaftesburyt, Voltaire pedig a legmerészebb angol bölcsésznek. Az utána lefolyt század kitűnő bölcsészei tisztelettel hajolnak meg a szellemdús filozof ragyogó phantasiája előtt, maga Fichte is azt mondja, hogy Schaftb. mindent megmozdított, a mi jót és mélyet valaha az erkölcstanban gondoltak. Vájjon kinek volt hát ellensége e némelyektől oly igen vádolt férliu ? a ker. vallásnak e, vagy a merev orthodoxiának ? Meggyőződésem szerint, a ki az erkölcsiség ihletetten ecsetelt épületét hittel tetőzte be: az a krisztusi vallásnak nem volt, nem lehetett ellensége. Munkájára cáfolatot irt Braun 1751. de kevés szerencsével. Végtelenül többet ártott Schaftesburynél a francia származású Mandeville (szül. 1670. Hollandban) londoni orvos, 1714-ben kiadott ily cimü könyvével: „a méhmese vagy az egyesek biine az egészre jótétemény" (the fable of the bees or priváté vices public benefits). Fejtegeti e munkában a világ romlottságát, Schaftesbury-vel szemben az erény származását, a ker. szeretetet stb. Nyomról nyomra fölkeresi ellenfele gyengéit, s egyik párbeszéd végén éleselmüen akarja kimutatni, hogy Schaft. teljesen erkölcstelen. Jellemző Mandevillenél, hogy az erényt nem boldogságnak rajzolja, hanem bölcsességé teszi. Könnyen megfogható, hogy a theologok kíméletesen bántak e müvei, mert az az embert, mint bűnöst mutatja fel, — a kinek tehát szüksége van vallásra és váltságra ; ellenben Schaft.-nél a vallás nem föltétlenül szükséges, hanem, csak mint az emberi kebel benső harmóniájának kiegészítő része. W h i s t o n a jövendölések magyarázatánál ugy látszik csak hangadó volt. Collins megragadja az alkalmat, s szembeteszi Whiston nézetével az elvet, hogy a jövendöléseket allegoriailag kell magyarázni. Emiitettük, hogy számos cáfolója akadt Collinsnak, kik közt Iegfigyelemreméltóbbak Bullock, Chandler Eduárd és Jelfery. Elsőben is tagadták, hogy a ker.ség az ó-szövetségen alapulna, és hogy ez volna a ker.ség alapelve. — Jézus a megváltó, mond Bullock a ker.ség egészen uj törvény, mely a zsidók törvénye helyett adatott. Jézus Istentől küldött, és nagy lélekkel megáldott tanitó, — ez a ker.ség alapelve. A pogányság a ker.séghez hasonlítva csalás (imposture), az apostoloknak erről kellett meggyőzni a pogányokat, a zsidókat pedig arról, hogy vallásuk megszenvedte a változtatást. Ennélfogva az ó-szövetségre való gyakori hivatkozás, igen alkalmas volt, hogy eloszlassa a zsidók előítéleteit a ker.ség iránt. Látnivaló, hogy Bullock saját gondolatait az apostolok palástjába burkolja, mintha ki nem kandikálna az alól a 18-ik század theologja. Aztán a ker.séget a zsidó törvényhez viszonyítva, azt annál valami tökélyesebbnek, újnak képzeli; de olyformán mint egy gépezetet, melyben vannak hibák, melyeket Isten bizonyára ki fog javítani. E két viszony példázatos jelölésére, — nézetünk — szerint — sokkal méltóbb gondolatokat találhatott volna Pál leveleiben is. Némelyek közelebb mentek Collins nézetéhez, azt állitván hogy a jövendölés lényegesebben bizonyít Jézus megváltói méltósága azaz a k e rs é g mellett. Mások ellenben, mint Chandler, megengedték, hogy vannak az ó szövetségben jelképi jóslatok, vagyis olyanok, melyekben szó van egy — az iráskorabeli — egyénről, de a gondolat mégis egy jövendő személyre vonatkozik. Első tekintetre átláthatni, hogy ily eljárással mennyi egymásnak ellenmondó nézet ruháztatnék a megváltóra. Mellőzték tehát ez értelmezési módot, és azt mondották Chandler, és Jelfery, hogy az újszövetségi irók, az ószövetségi jövendöléseket nem ugy idézik, mint végbement eszményeket, hanem olyan formán, mint az újszövetségi szólásformákat, bizonyos tények felvilágosítására. Hivatkoznak a íva ntyscody-féle idézetekre. — Collins erre ugy felel: vagy mind beteljesedtek az apostolok által idézett jövendő mondások, vagy nem; ha beteljesedtek, akkor — föltevé, hogy lehetséges mindkétféle beteljesedés , kérdés : vájjon a betiiszerintit vagy a jelképit alkalmazták-e az apostolok ? Collins ez utolsót fogadja el már csak azért is, mert e módszer az apostolok korában és előtt a zsidóknál közkeletű volt. Egy lépéssel ismét közelebb jött Collins álláspontjához Jeffery, ki teljes igazságszeretettel, s a mellett igen találóan azon esetet vette fel: „hogy az apostolok az ószövetség némely részeinek magyarázatában tévedhettek, minthogy magoknak e tekintetben csalhatatlanságot nem tulajdonítottak." Collinsnak csak ez kellett, hisz ő épen e tévedést akarta ér-