Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-05-06 / 18. szám

emberiségi müvét; de ugyan kérdem — nem százszorta sujtóbb, lélekölőbb rabiga alá juttatta volna az emberiséget Krisztus, mint a melyből kiszabadította, hogyha a zsidó vallás külsőségeket illető rendeletei helyébe a középkori dogmatika azon határozmányait állította volna, melyek nemcsak akaratomat, de eszemet is vak bilincsekbe verik. A zsidó vallás pl. azt mondja, ha akarsz üdvözülni, ilyen meg ilyen szertartásokkal kell megülnöd a szombat napot, tehát az üdvözülést külső szertartásoktól teszi függővé s nem a lélek és igazágban való Isten imádásától, igy hát nem lehet helyes; de hát mikor a M.-féle vallástan nekem azt mondja: ha nem hiszed, hogy Isten az embert teljes tökéletesnek teremtette, de azért mégis az a nagy tökélyü lény mindjárt első lépésénél Isten világos parancsa ellen cselekedvén, mind maga, mind minden azóta született emberek büntetésül mind tehetetlenekké lettek a jóra és csak a roszra képesek — ha ezt nem hiszed, nem vagy keresztyén, akkor valóban nem nehéz eltalálni, ki rak a vállamra nagyobb terhet, amaz-e ki az üdvösségemet a külső szertartásoktól teszi függővé, vagy ez, ki azt kívánja tőlem, hogy az eszemtől bucsut véve, kétszer kettőt ötnek állítsak. Valóban oly tanhatározmányok, melyek egy-egy pontjának megállapítása felett évtizedeken, néha évszázadokon keresztül versengtek és veszekedtek, s melyekről — miután könyveket írtak tele utoljára is azt vallották: dictuin est tamen non ut illud diceretur, sed ne taceretur (Augustinus de trinitate); oly határozmányok, mondom, soha nem képezhették azt a vallást, melyről Idvezitönk mondá: „hálákat adok neked én atyám, hogy elrejtetted ezeket a bölcsektől és az értelmesektől s megjelentetted a kis gyermekeknek. — Jöjjetek én hozzám mindnyájan, kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugasztlak titeket. Vegyétek fel az én igámat reátok, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok és találtok nyugodalmat a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű." Az Idvezitö e szavaiban festett vallást hiában keresed a középkori dogmatika alapján alkotott confessiók könyvében, mert ezeknek igája épen nem gyönyörűséges és ezeknek terhe épen nem könnyű, hanem lesújtó, hogy ne mondjam megsemmisítő, de igenis feltalálom pl. a „Krisztus követése" cimü örök becsű műben, mely a sz.irás egyszerű tanításaiból kiindulva, oly életutmutatásokat ád, melyek az embertől komoly magábaszállás, őszinte megtérést, önmeglagadást, lemondást kívánnak, de sehol nem követelik, hogy eszünket megtagadva ez, vagy amaz dogmát igy vagy anuigy higyjük; sőt I. fej. 3. p. világosan igy szól: „Mi haszna ereszkedel fellengös vitába a sz.háromságra nézve, ha nincs meg nálad az alázatosság, minélfogva tetszhetnél a szentháromságnak ? Bizony, fellengös szavak nem tesznek szentté és igazzá, — csak erényes élet ád kedvességet Isten előtt. Részemről inkább kivánom érezni a töredelinességet, mintsem tudni annak meghatározását. Ha az egész bibliát s mindenféle bölcsek mondásait tudnád is könyv nélkül? Felette nagy hiábavalóság, minden hiábavalóság! annak kivételével, hogy Istent szeretjük s egyedül neki szolgálunk." íme igy szól a dogmákról nem valami voltairei frivolitási világfi, hanem a legmélyebb érzésű krisztusi alázatosságu kegyes lélek. Senki se higye azonban, hogy én mindezek felhordása általa dogma felett tán mindenestől pálcát törnék, s azt, mint valami haszontalan lomot, félrelöketni kívánnám. Isten mentsen! A dogma mindig azon nemes törekvésből keletkezett, hogy az ember istenhezi viszonyának számos megfejthetlenségei és a véghetlennek a végesben való nyilatkozata felett ugy a hogy eligazodni szeretne; s e tekintetből mindenkor alkotott és alkotni fog magának többi világnézeteivel egybehangzó elméleteket, melyek mint mind megannyi kegyes kísérletei a vallásos gondolkodásnak, becsesek és tiszteletre méltók. De óvakodjunk ama kornézeteket örök vallásigazságok értékével felruházni, s a gyakorlati kegyes életet azoknak becsbentartásához mérni; óvakodjunk Isten változhatatlan igazsága gyanánt mutatni fel azt, a mi korban lett s a korral együtt értelme ugy mint értéke nagy részét elvesztette. Nem azt hibáztatom én M. úr müvében, hogy ö ez, vagy amaz vallásos igazságot, igy vagy amúgy fogja fel, hanem, hogy az ö felfogását a vallással azonosítván, a ki a dogmákat ugy nem hiszi, amint ö felfogja, az nem keresztyén. Ö nem látott hazánkban semmi tényt, a mely vallásos állapotunk oly rendkívüli sötét színezetű előadását igazolná, de minthogy tapasztalta, hogy az általa felhordott dogmákat az emberek tán nem hajlandók ugy érteni, amint ö érti, kimondta, hogy hiányzik nálunk a Krisztus ismere e, nem vagyunk keresztyének. íme ez az, a mi miatt a méltatlankodás lelke megmozdult bensőmben; mint fenjáró véres tárgy vonult el lelkem előtt a dogmatismus uralmának sötét lefolyású története, s mindazon szerencsétlenek légiói támadtak fel előttem, kik dogmatikai könyörületlen elméleteknek áldozatul estek. Ballagi Mór. (Vége köv.) BELFÖLD. LELKÉSZIGTATÁS LACZHÁZÁN. Április 19-ike és 22-ike nagy örömnapjai voltak egyházközségünkre. A mondott napok elsején vonult be városunkba harangok zúgása között két hóval ezelőtt megválasztott uj lelkészünk t. Könyves Tóth Kálmán úr. Vasárnap, 22-én történt meg az ünnepélyes beigtatás. Reggeli 8 órakor szólalt meg szt. egyházunk tornyában egyszerre minden harang, melyeknek hallására özönlött a helybeli és vidéki népség a templomba, mely egészen zsúfolásig megtelt. Jelen volt Szász Károly szabadszállási lelkész és képviselő úr is. A gyönyörű egyházi beszédek bevégezte után a gyülekezet a 233-ik ének 6-ik és azt következő verseinek buzgó éneklése közben legszebb renddel takarodott ki a szentegyházból. E beigtatási örömünnepély alkalmával mintegy 60-an a városi nagy vendéglő termében gyültünk össze közösebédre, melyről természetesen a szebnél szebb loastok sem maradhattak el. — Befejezésül csak