Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1866-05-06 / 18. szám
azért óhajtották, hogy ezen hatóságokban ismét eszközt találjanak az egyházi fegyelem s rend szigorú fenntartására, hanem mivel reménylék, hogy eze n zsinatok majdan a hittörvényszékek szerepét veendik át, és az egyházi tanfogalomtól eltéró' tanárok és lelkészek irányába szigorú rendszabályokat alkalmazandnak. Azon kísérlet, mely Bordeaux egyik tehetségdús lelkészének Pelissiérnek hivatalából való elmozdittatását célozta, és azon dühös zaj, mely 1860-ban a miatt keletkezett, hogy a straszburgi seminarium C o 1 a n inak a francia irodalom felett előadásokat tartani megengedte, félreismerhetlenül mutatta, hogy az illetők az eretnek érzelmű papok ellenében erőszakos eszközökkel is szándékoznak fellépni. Ily körülmények között tanácsosnak vélték aszabadszellemüek is előre gondoskodni. Az orthodoxismus főszékhelye a párisi két — református és lutheránus — consistorium volt. Mindkettő évek óta munkálkodott, hogy az időszakonkint ismétlődő választások alkalmával kebeléből minden szabad szellemű tagot eltávolítson. Szükségesnek találtatott ennélfogva eszközökről gondoskodni, melyek által ezen egyháztanácsok befolyása, különösen a reformátusé gyengittessék, és a melyek által az ismét előforduló választásoknál ezek törekvései ellensulyoztassanak. Igy keletkezett 1860-ban az „Union libérale" vagy is egy oly egylet, mely azon célt tűzte maga elé, hogy a szabad szellemű theologiát s ennek képviselőit minden megtámadás ellen védelmezze, és a szabad szellemű theologiának az egész franciaországi protestáns egyház körében útat törjön. Ily módon egy mély szakadás történt a francia protestáns egyházban, s az csakhamar még mélyebbé s orvosolhatlanabbá lett. Az ifjú C oquerel Atlianas 1850 óta helyettes lelkész volt Párisban, az idős és tartós bajokban szenvedő P a s c h o u d Márton lelkész mellett. Coquerel tudományos és szellemdus, gazdagon megáldott szónok és termékeny iró. A párisi református gyülekezetnek nagy része előtt nagy tekintélyben állott, s egyházi beszédeit mindenkor számos s fényes közönség hallgatta. Egy fenálló szabályzat szerint mandatumának, vagyis kelyettes-lelkészi felhatalmaztatásának minden három évben meg kellett újíttatni. 12 éven át ezen ismételt felhatalmazások megtörténtek minden legkisebb akadály nélkül, de nem igy 1862. februárban, midőn az utolsó 3 éves mandatum ideje lejárt. A párisi reformált egyház elöljárósága által kinevezett bizottság javaslata folytán a mandatum nem lett megujitva, és ennélfogva Coquerel egyházi működéseitől elmozdittatott. Sokan reménylék, hogy a consistorium e határozatot megsemmisitendi, de épen ellenkezőleg, azt helybenhagyta. Egy ily tekintélyes és szeretett lelkész elmozdítása roppant sensatiot, s minden szabad gondolkodásúak kedélyében nagy elkeseredetséget ébresztett. Minden oldalról, még külföldről is számos komoly protestatio küldetett ezen eljárás ellen; bár természetesen más oldalról is ment elég adresse a párisi egyháztanácshoz, melyek meg ezen eljárást helyeslik. Az elözönlött röpiratokban ezen körülmények minden oldalról, hol ócsárlólag, hol magasztalólag meg lettek vitatva. Az elkeseredettség még inkább növekedett, midőn csaknem épen ekkor a straszburgi theologiai karnál egy megürült tanári széket kellett betölteni. A közvélemény Straszburgban e tanszékbe Colanit óhajtotta ültetni, de ennek ellenében Párisban roppant zivatar keletkezett, mely még az oktatásügyi ministeriumot is nem kis zavarba hozta. Minden kigondolható eszközök igénybe vétettek Colani kineveztetésének meggátlására. S hihetőleg ez el is maradt volna, ha maga, az ezen előzményekről hű tudomást szerzett császár el nem rendelte volna az emiitett theologus kineveztetését. A kedélyek sokkal ingerültebbek lettek, hogy sem bárki is közönyös maradhatott volna. Ha elébb volt is elég theologus, kik közvetítő irányt követve a fenálló pártok egyikéhez sem csatlakoztak : most mindegyik indíttatva érezte magát határozottan egyik vagy másik oldalra állni. Sokan kik elébb ezen uj iskola romboló kritikájával nem voltak kibékülve, most mellé csatlakoztak, látván, hogy nem csupán ez vagy ama theologiai nézetnek, hanem általában a fenyegetett hit és tanitásiszabadságnak védelmezése forog kérdésben. De másrészt a szelid gondolkodásúak közül számosan csatlakoztak az orthodoxiahoz, mivel az uj kritikai theologia törekvései által a protestáns egyházat, sőt az egész keresztyénséget veszélylyel fenyegettetve gondolták. Ez utóbbiak közé tartozott P o u 1 a i n elébb hávrei, később luneray-i lelkész, ki korábban joggal számíttatott a szabadszel-
