Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-29 / 17. szám

NÉHÁNY SZÓ A KÁPLÁNSEGÉLYZÖ-EGYLET ÉRDEKÉBEN, — S AZOKHOZ, KIK EZ ÜGYBEN FELSZÓLALTAK S MÉG FELSZÓLALNI FOGNAK. Ha az ember valamely célnak szép és helyes voltáról, belsőleg meg van győződve, elsőben is a módról, melylyel az elérhető, szükség tisztába jöni; szükség annak útját megegyengetni, az arra vezető eszközöket higgadtan megfontolni, nehogy az ügyet elhamarkodván, ártalmára legyünk, s az egészet még csirájában elnyomjuk. A helyett tehát hogy mint —j—0—|— úr a lelkipásztorokat, való és valótlan állításával ostromolnák, kiktől várják épen a káplánsegélyzö-egylet eszméjének felkaroltatását, s életbe léptetését, — jobbnak látnám, a cél elérése tekintetéből, csupán azon pontra függeszteni a figyelmet, mely pontról az leginkább megközelíthető. A káplánsegélyzö-egylet tárgyában szólván, ne feszegessenek oly dolgot, mint például a kápláni fizetés javítását, mely már az illető helyen tárgyaltatott, — és siker nélkül, s melynek eléréséhez anyagi állapotunk alább-alább sülyedésével most még kevésbé nyílik kilátás. A gúny fegyvere pedig, — mint tudjuk — kétélű pallos s csak egyenlő erők találkozásánál, erős és biztos kezekben jó fegyver; de az ügy érdekében itt csak káros lehet. Azt se feledjék tiszt, urak, hogy a midőn egyrészről a káplántartásban kényelmeskedéssel s anyagi jobblét utáni szerfelett törekvéssel vádolják a lelkipásztorokat, méltatlanságot követnek el, mert azok épen oly anyagi szükséggel küzdő káplánságban várták az alkalmaztatást mint Önök, s azokból váltak ötven uj forintot fizetni nem szerető öregek, mint Önök is lesznek; igaz sokszor a még most kevésbé ismert lehetetlenség, vagy családi napi szükölködéstől ostromolt helyzetök miatt. Ne emeljenek azért nem mondom kérő (mert a kérelem útja mindig nyitva áll) de követelő szavakat. A szemrehányás és gúny fegyverét tegyék nyugalomba, mert bár eddig találkoztak olyan egyes lelkészek is, kik a káplánsegélyzö-egylet hiányát ugy pótolták, hogy a helynélküli ifjakból kettőt is elfogadtak, meglehet, előkerülhet még az az idő, midÖn egy köböl gabona egy ujforint lesz, — nemcsak husz ujforint dij mellett, de sehogy sem tarthatnak segédet, hanem a budai 66-ik canonra fognak támaszkodni, és akkor káplánsegélyzö-egyletre nem lesz szükség — pedig ez az idő fenyegetöleg előttünk áll. Meggyőződésein szerint Átányi Lajos úr szerény cikke sokkal több szolgálatot tesz az ügynek, mint +0+ úr modorában folytatott ezer ívnyi okoskodás ; pedig Átányi úr is kifejezi, nem ugyan maga, hanem pályátársait illetőleg óhajtását, a kápláni fizetések javítására nézve. Azonban midőn tagosítások alkalmával eszközlendő káplányi alapítványokról szól, ö is illusioban van, mert vájjon most vagy a múltban lehetett volna-e a segédlelkészekre nézve földalapitványokat tenni, holott mondhatnám, csaknem általában magának az egyháznak, a lelkipásztori s tanitói hivatalnak is csak hoszszas küzdelem után adatott meg az illető rész, — sok helyütt az sem. Van ugyan kivétel de kevés. Osztom azonban —j—0-j- úr nézetét a káplánsegélyző egylet alapjára nézve, a mennyiben azt képeznék a főiskolák növendékei az általa megjelölt fizetési arányban. A lelkészek kik részt venni óhajtanak, azon segédlelkészek pedig, a kik valamely egyházba rendes lelkészül elválasztatnak, egy bizonyos összeg fizetésére, belépésök idejétől számítva egy év alatt lennnének kötelezhetők; valamint az akadémikus oktatók is kötelezett fizető tagok lehetnének; de az egyházak, melyek kérő ivekkel most is mindig túl vannak halmozva s az adakozásra hívásnak oly sok nemével találkoznak évenkint, hogy egy űrnapra hirdetendök közül három is esik, s e miatt egy-egy egyházra vagy kérő ívre alig írhatnak be (?) egy krajcárt, vagy csak valamennyi csekély összeget is, — nem terhelhetők, hanem ha az egyházakban lakó tehetősebb birtokos osztály megkeresése útján. De Molnár Sámuel úr tervének, mely szerint az esperes urak, a káplánsegélyző egylet érdekében, azonnal mnnkálnának előre körleveleik által, stb. kevés sikerét remény lem, mert mindenekelőtt szükség az egyházkormányzat jóváhagyását kieszközölni; de erre nézve a kérelem, legyen a bizalom, tisztelet és ragaszkodás szerény kinyomata; de ne legyen követelő, feddőző, oktató, hogy ne mondjam rágó modorú, mint a milyet egyházmegyénkben egynémely segédlelkészek, a papválasztási uj rendszer ellen benyújtottak; mert ne'higyék hogy panasz Önök ellen is nem emeltethetik, midőn ugyanis tapasztalnunk kell, hogy a szerényebb ifjú, sőt a magát érdemesített fungens pap ellenébe is, találkozik egyén, ki ama szerény ötven forintját is lelkek vásárlására fordítja s az itatás rút fegyverével élvén, veszen magának egyházat; ezeket tudva úr cikkét is olvasván, nem volna csuda, ha az üdvös és szép cél, a káplán segélyező egylet érdekében, a lelkipásztorok ohajtott tűzzel, nem lelkesülnének is. Ha gyümölcsöt akarunk enni fát ültetünk s még annak is nőni virágozni kell.* „Lassan de biztosan, ernyedetlen kitartással," jelszó mellett az eredmény elmaradhatlan. Fáradhatlan buzgalommal kell tökét gyűjteni a káplán segélyezöegylet alapjára, miben véleményem szerint, épen maguk a segédlelkészek, mint a kik főnökeik mellett nem mondom mindig, de legtöbbnyire, már ifjú koruk vonzerejénél fogva is, a népszeretetét birják, — lehetnek leginkább munkások. Ha töke van, alkalmaztassák csupán a kamat segélyül, — ez is inkább később mint elébb, akkor tudniillik midőn a töke kellő alappal bir a rá fektetett teher elviselésére, nehogy ugy legyünk ezzel is mint egyházkerületünk az özvegy árvatár részvényeivel, melynél, mivel korán megnyittatott, az özvegyi év járuléka, az évenkint fizetni szokott részvény összeg nagyságával, mondhatom távolról sincs öszhangzásban. Itt is a várakozás és türelem nagyon üdvös lett volna. A káplán segélyezöegylet tervéhez szólván, beismerem az igen humánus Átányi Lajos úrral, hogy minden beszédnél jobban beszél a cselekedet, én is azért a káplán segélyező egylet megnyílásával Átányi Lajos űr két forintja mellé kettőt fektetek. Édes Vincze, t. tarjáni rendes lelkipásztor.