Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-29 / 17. szám

ezekkel szoros kapcsolatban álló liturgia. Szóljunk még röviden erről is. E külsőségek ellen a református symbolikus könyvek nemcsak határozottan, hanem keményen is kikelnek, midőn péld. a Conf. helv. II. ekkép nyilatkozik: „Reiicimus Christianorum simulacra. Tametsi enim Christus humanam assumserit naturam, non ideo tamen assumsit, ut typum proferrer staluariis atque pictoribus. Ut instituantur homines in religione, praedicare jussit Dominus evangelium, non pingere." *) De az ágostai ev. egyház symbolikus könyveiben sem találjuk ennek nyomát, hogy az oltárokat, képeket és szertartásokat követelnék, söt ezek is fősúlyt az igehirdetésre fektetnek. Mert a Conf. Aug. csak annyit mond: „ritus illi servandi sünt, qui sine peccato servan possuntaz Apologia pedig: „nec necesse est, ubique similes ritus etceremonias esse ab hominibus institutas ;" és ugyanazon apologia: „precipuus cultus Dei est, docere Evangelium." Másfelöl maga a fönebb idézett conf. helv. II. elismeri, hogy „sufficiunt piis pauci, moderati, simplices, nec alieni a Dei verbo ritus." E szerint nem veti el egészen a szertartásokat, csak hogy keveset és egyszerűt kiván. E nyilatkozatokat összevetve e tekintetben az egész külömbség abban áll, hogy mig a templomok díszítésére és a liturgiára nézve a református egyház szigorúan tiltólag lép föl: az alatt az ág. hitv. evang. egyház a gyülekezeteknek nagyobb szabadságot enged, miután ez adiaphórákat sem nem parancsolja, hanem csupán korlátolja, nehogy Isten igéjével ellenkezzenek. Az ág. hitv. evang. egyház azonban azon meggyőződésben van, hogy az érzéki okos lénynek, a végett, hogy lélekben és igazságban teremtőjéhez fölemelkedjék, bizonyos egyszerű és magasztos külsőségek, szertartások sem fölöslegesek. És hogy e nézet a református egyházban is tért kezd nyerni, arról tanúskodik azon körülmény, hogy az előbb annyira gyűlölt és gúnyolt orgonákat lassankint behozzák a református templomokba is, elkezdve Pesttől egész Békésig és Szentesig. IV. Miután az előbbi cikkekben egyfelől kimutattuk, hogy a föelvekre nézve nem szükséges az uniót létrehozni, mivel az a két egyház fönállása óta már létezik; másfelöl pedig kijelöltük az egy elvből származó egyes eltéréseket; befejezésül még azon kérdésre kell felelnünk: mindezeket tekintetbe véve, kívánatos és lehetséges-e a teljes egyesülés ? És megvalljuk, mi a lehetséges szót sokkal erösebben hangsúlyozzuk itt, mint a kívánatost; már csak azért is, mivel emez alig lehet vita tárgya, mig az egész kérdés sarka az, vájjon lehet-e? Ennélfogva az itt még elmondandók főleg e kérdésre szolgálnak feleletül. Különben, hogy a kitűzött kérdésre határozottan felelhessünk, az unió eszméjével kell tisztába jönünk. Attól függ minden, mit értünk az unió alatt? Érthetjük ugyanis az unió alatt mindenek előtt azt, *) A csengeri hitvallás kifejezései még keményebbek; „remotis I d o 1 i s et papisticis sordibus I d o 1 o r u m , aiarum et b o atunm stb. hogy egyik fél lemondván az apáiról öröklött szertartásokról, nemcsak, hanem az általok hitbizományul hagyott h i tröl is (mert — mint az előbbi cikkben láttuk — köztünk valóságos hitelvi különbség van, valamint Luther is a marburgi colloquiumban azt mondta: „Ihr habt einen andern Geist, als wir") egészen a másikba beolvadjon; tehát hogy helyesnek tartsa azt, a mit eddig nem tartott annak; másfelöl pedig helytelennek nyilvánítsa azt, a mit eddig igaznak és helyesnek vallott. Hogy ilyen uniót sem az ág. sem a helv. hitv. testvérek nem akarnak, arról meg vagyunk győződve ; bizonyosan még azok sem, kik az egész dolgot oly könnyűnek tekintik, mint 1860-ban a magyar öltözetnek fölvételét, néhány év múlva pedig ismét elvetését. Még azon esetre is, ha egyik fél ily általános apostasiára szánná el magát, sem volna oka a másik félnek nagyon örülni; mert mit várhatna oly egyháztagoktól kik csak amúgy könnyeden bánnak el vallásbeli meggyőződésükkel, mint a ruhával, melyet hasznosság szempontjából vagy fölvesznek, vagy levetnek. De képzelhetjük az uniót továbbá ugy, hogy egyik fél is engedjen valamit hitvallásából, a másik is, és alkossanak együtt uj, külön hitvallást; mondjanak le három százados symbolicus könyveikről, melyeknek becsét százados viharok megpecsételték, és lépjenek egészen uj, ismeretlen térre. Találunk-e ebben több lehetőséget? Mellőzve azt, hogy mig a fönebb emiitett esetben csak az egyik féltől kívánnánk hittagadást, ez utóbbiban mindkettőtől követelnénk egyháza, meggyőződése iránti liütelenséget: de mellőzve az erkölcstelenségnek e legnagyobb fokát, gondoljunk csak azon nehézségekre, melyekkel egy uj hitvallás szerkesztése jár. Nem harminc évig kellett-e küzdeni, mig a Formula Concordiae létesült ? És mennyi vita folyt fölötte még azután is? Pedig itt a közös alap és kiindulási pont megvolt a régibb symbolicus könyvekben, melyeknek tanait legkevésbé sem akarták megtagadni, hanem csak világosabban kifejteni. Ma e nehézségek még sokkal nagyobbak lennének. Föltéve azonban, hogy e roppant munka korunkban, mely uj symbolumok alkotására legkevésbé sem alkalmas, hosszas vajúdás után csakugyan megszülemlenék akár valódi hit alapján, akár némelyek által annyira bálványozott nihilismus szellemében csaknem teljes biztossággal lehet állítani, hogy akkor két protestáns felekezet helyett lenne legalább három. Mert ha akadnának is talán mindkét részről, kik hajlandók lennének ahhoz az újdonsült confessióhoz ragaszkodni (vagy épen semmi confessio nem kellene, hanem a német cogilansok legújabb felekezetét akarná valaki hozzánk átplántálni ?) bizonyosan sokkal nagyobb lenne azok száma, kik jövőre is őseik hitéhez ragaszkodnának. Ennyi józanságot és lelkiismeretességet fölteszünk protestáns hitfeleinkben. Kényszereszközökhöz nyúlni pedig bizonyosan azok sem óhajtanak, kik az uniót annyira sürgetni épen most időszerűnek tartják. Ennélfogva ily uton egészen más eredményhez jutnánk, mint a melyet óhajtunk, azaz egyesítés helyett még nagyobb szétforgácsolást idéznénk elö. Miből világos, hogy az unió ily értelemben ismét nem lehet kívánatos, vagyis helyesebben szólva, józan észszel lehetetlen.