Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-29 / 17. szám

De érthetünk az unió alatt még olyan külső fusio formát is, mely szerint mindkét fél maradna idő szentesitette confessiói mellett és csak a közigazgatásban egyesülne, ugy hogy például közös kerületi és egyetemes gyűléseik lennének, hol ügyeiket közösen intéznék. Azonban az unió e neme ellen is több fontos okot lehet felhozni. Először is azt, hogy ez tulajdonkép nem is unió, hanem csak látszatja az uniónak. De vájjon könnyittetnék-e ez által az egyházi kormányzat ? Azoknak a közös hatóságoknak mindenesetre ugy kellene összeállitva lenniök, hogy bennök mindkét fél képviselve legyen. Ha nem, akkor az egyedül képviselt fél emberi gyarlóságunknál fogva mindig túluralmat gyakorolna a másik fölött. Sőt ha a részrehajlástól lehető legszigoruabban óvakodnék is, lehetetlen volna annak gyanúját elkerülni, s a vesztes fél kétségtelenül nem ügye igaztalanságának, hanem az intézkedő hatóság végrehajtásának fogná veszteségét tulajdonítani. Hogy ebből csak panaszok, elkeseredés, recriminatiók származnának, első pillanatra világos. És ugyanezen collegialis hatóságok tagjai közt nem kellene-e olykor keserű súrlódásoknak kifejlődni ? És hol lenne akkor a részreliajlatlan felülvizsgáló hatóság ? Ismét csak oly compositum, hol talán nem egyszer alkalmaztatnék azon maxima: ha te vered az én zsidómat, én is verem a te zsidódat. Az uniónak minden nemei tehát célhoz nem vezetnek, sőt nekünk lehetetleneknek látszanak, noha a szakadást, mely a reformátorok közt történt, bizonyosan csak ugy fájlaljuk, mint azon jószándéku testvéreink, kik azon oknál fogva, mivel a viz is folyadék, az olaj is folyadék, a kettőt erővel egyesileni akarják. Pedig e taglalásunk körébe még nem vontuk be hazai sajátságos viszonyainkat, melyek az útban álló akadályokat még inkább nevelik. De nem is tartjuk szükségesnek ezeket részletezni; elég egyszerűen odautalni a nemzetiségeknek mindinkább élénkülő érdekeire, a külömböző alapítványokra, sőt még az egyházszervezetbeli eltérésekre is, noha örömmel tapasztaljuk ez utóbbi tekintetben, hogy helv. hitv. testvéreink a mi rendszerünkhöz lassankint közelednek. Kitűnik e közeledés a papmarasztás eltörlésében szintúgy, mint a korlátozott consistoriumok kitágulásában, valamint az egyházmegyei tisztviselők három évre választásában stb. Mindez azonban csak mellékesen tartozván tárgyunkra, visszatérünk azon constatált igazsághoz, hogy az uniónak felhozott módjai egytől egyig kivihetetlenek. Ennélfogva nem marad egyéb hátra, mint az érdekegységből folyó azon társas viszonynak megszilárdítása, mely a két testvéregyház közt most is létezik. Az élet ezerszer bebizonyította hogy a gondolkodásmódban és szokásokban tökéletesen egyet nem értő testvérekre nézve sokkal célszerűbb a békés elválás és külön háztartás a mesterkélt vagyonközösségnél. Első esetben ugyanis a testvéri szeretet kölcsönös szívélyes támogatásban fog nyilvánulni, egyik a másiknak tanácscsal és segélyíyel szívesen fog szolgálni; mig utóbbi esetben elkerülhetetlenek az összezörrenések, mint azt már az ó-testamentomi Ábrahám és Lót példája is bizonyítja. Csak hogy ha elváltán élünk, és mindenikünk saját missióját betölteni iparkodik, meg ne feledkezzünk soha arról, hogy noha külön háztartással bírunk, testvérek vagyunk. Mondjunk le tehát kicsinyes irigykedésekről, gyanúsításokról, szeretetlen megtámadásokról, ingerkedésekröl. Emlékezzünk meg arról, hogy ily bosszantások által mig egyfelől egymást nemcsak keserítjük, hanem gyöngítjük is, másfelől épen kárörvendő ellenségeinknek teszünk szolgálatot. Azonban minek bizonyítgassam azt tovább, mit a tapasztalás oly világosan bebizonyított? Ott áll előttünk a pesti theologiai intézet. De erről — nehogy keserűnek kelljen lennem — inkább hallgatok. Közös gymnasiumaink talán inkább lehetnének; de közös theologia szerintem képtelenség. Mindezek végeredménye pedig az, hogy az unió kérdését most feszegetni nem célszerű, nem korszerű. Hallgassunk tehát erről, mig annak is megjö ideje. Addig pedig ápoljuk azt, a mi eddig is közös volt, közjogi vagyis helyesebben felekezetközi jogainkat, hogy mint valódi testvérek a Jézus Krisztusban egyesittessünk a szeretet kötele által. —i—s. TANULMÁNYOK A PAPI GOND MEZEJÉN. II. (Folytatás és vége.) Elő Ítéletek, babonák. Minél míveletlenebb valamely nép, annál elöitéletesebb, s főként annál babonásabb. Előítéleteket a magyar nemzet mindenik osztályánál bővön találunk, de babonát a reformátusoknál keveset, — és pedig annál kevesebbet, minél kevésbé vannak idegen felekezetekkel és fajokkal keverve. Önként értetik, hogy az előítéleteket, babonákat kötelessége a lelkipásztornak leküzdeni. De itt terhes munka vár rá, mert az ember nyakasan szokott ragaszkodni ahhoz, mi felöl meg van győződve, — habár meggyőződése hibás — mert azt hiszi, hogy positiv alapja van ; ragaszkodik minden hagyományoshoz, régihez, bizalmatlan az uj iránt, s restebb vagy kevesebb képességgel bir, mint hogy vizsgálódjék, s a jobb felöl meggyőződjék. Az erkölcsi hiányokat könnyebb leküzdeni, mert ostromlásukban a bűnös lelkiismerete hathatós segítségünkre van; még az előítéleteket, babonákat is könnyebben lehet kiirtani, ha sikerül a kedélyre és lelkiismeretre hatni. Ezen tévelygések elleni küzdésben feladata a lelkipásztornak, hogy külömböztesse meg a károsokat az ártatlanoktól, mire nézve mértékül szolgálhat az, hogy mi befolyást gyakorolnak az életre ? Az elsőket kiméletlenebbiil, az utóbbiakat csak gyengén és szelíden érintse. Kövesse a pap itt is Jézus példáját, s ne feledje, hogy a keresztyénségben nem a többé vagy kevésbé igaz fogalmak a fődolog, hanem a keresztyéni szellemben folytatott élet. Mikép kezelte Jézus tanítványainak és kortársainak téves nézeteit, a hegyen mondott beszédből fel lehet ismerni. Ebben az igazságot egyszerűen, de erőteljesen szembe állítja a tévelygéssel, nem cáfolgatja, mint talán várná az ember, legfennebb csak azokat, melyek az erkölcstelenséget, a bünt előmozdítják; a kevésbé károsokat tanitványinál csak azután érintette, miután