Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-15 / 15. szám

zeti fejedelmek alatt a legfelsőbb körtől a kunyhókig beszélték a magyar nyelvet, melynek ily körülmények között lehetetlen volt nem fejlődnie. „Számos könyv a fejedelmek, különösen Bethlen és a Rákócziak bőkezűségének köszönhette megjelenését, kik e célra tetemes összegekkel járultak." A költészetet illetőleg megjegyzi szerző, hogy „Mióta a dalnokok elnémultak, a krónikás énekek dolgozása körüli buzgalom is hanyatlani kezdett s a sajtó termékei legnagyobb részben a mult századi maradványok utánnyomásából állottak. Ami ujat írtak, az is jobbadán a mult utánzása volt, hasonlag minden magasabb emelkedettség nélkül. Nem csoda. Kizárva a főurak termeiből, s ezeknél többé nem lévén a költészet lelki szükség, legfülebb csak pillanatnyi elszóródás szerzője, a népnél és középosztálynál talált menhelyet, S még itt is alkalmazta magát a kor szokásaihoz: többnyire szenttörténeti tárgyakat dolgozott fel. Nevezetesebbek: Szenlmártoni Bodó János, kolosvári unit, pap (1623—45.), kit kora elsőrangú költőjének tartott. Tűri Mihály kolosi aknamester (1647) és Varsolczy János a krakkói iskola növendéke, kolosvári isk. tanitó, gyászverseivel (1618). Hasonlag Erdélyben szólalt meg azon férfi lantja is, kit kortásai Balassa dicsősége utódjának tekintettek: Rimay János. Született 1564 körül főúri szüléktől, tudományos és classikai neveltetésben részesült, s ismereteit s tapasztalatait külföldi utazásokkal is nevelte. Báthory Zsigmond udvarában látjuk öt 1595-ben, midőn ez a törökök ellen hadjáratra készült: „Katonák hadnagya, Istennek jobb karja, Kit ő segit annak vagyon éles kardja, Segiti s épiti, vele jár, nem hagyja" sorokkal kezdődő hadi dalt szerzé a táborzásba induló fejedelem és harcosai számára, tele buzdítással és meggyőződéssel a szerencsés kimenetel iránt, s már alakilag oly hangon tartva, mely tárgyának leginkább megfelelt. Utóbb Bocskainak volt tanácsosa s fejedelme halála után a dicsbeszédet felette ö tartá.'Azután II. Mátyást szolgálta, de már II. Férdinánd trónre léptével Bethlen udvarában találjuk, ki alatt két izben viselt török követséget. Haladó kora a diplomata költőt magánybavonulásra bírta s fejedelme halálát nem sokkal élte túl (1631). Költeményein jobbadán borult hangulat ömlik el s a csalárd világ ellenében Istennél keres vigaszt. Költői kedélye kortársai fölé emelik s forma tisztasága tekintetében is lépcsőt képezett a haladásra. Ide sorozandó Opicz „Zlatna vagy a lélek nyugodalma" czimü német müve is, melyet ő gyulafehérvári tanársága korában készített. Ennek első része Erdélyt festi, másika pedig dogmatikai tartalmú. A német költészet Opiczczal számítja emelkedését. Egy másik, Erdélyt illető munkába is fogott, de ez befejezetlen maradt. E kis hazában nem tudott megszokni. A honvágy bántá, mert lelkületével semmi sem egyezett, a „levegő, viz, bércek, az emberek, minden ellenére volt" s csak Zalatna szépségében talált megnyugvást, mint előszavában maga megvallja. S egy évi tanárkodás után el is hagyta (1622), hogy nyugtalan vándorlásait, mely öt pihenni egy helyen is alig engedé, más fejedelmi udvarokban folytassa." E korszak történetírása ljiválólag a jelenkorral foglalkozik, s a haza határán nem terjeszkedik tul. A három magyar érkönyviró, kiket e korból felmutatni tudunk: Mikó, Böjti és Laskai. Hídvégi Mikó Ferencet (1584—1635) kemény önéletírásában „értelmes, elmés, bátor embernek és jó hazafinak" festi, aki „religiójában névvel unitárius, de valóságban semmi religióju ember vala." Nevezetes munkája: „Erdélyországnak siralmas változásai," mely 1584-től 1612-ig * terjed. Böjti Veres Gáspár Bethlen Gábor viselt dolgairól irt 12 könyvet, melyekből most mint szerző állítja már csak hármat tudunk felmutatni. „Egy másik munkája Bethlen nemzetségéről szól. — Laskai Csókás János munkája 1588 —1622 terjed, s Erdély szerencsés és szerencsétlen „viszontagságait" tárgyalja. A XVII. század közepe felé a fehérvári iskolát nagy szerencsétlenség érte, „ismételt dúlások folytán megszűnt, a tanítók eloszlottak," s 1656—körül már csak elemi tárgyakat tanítottak ott, ez volt oka, hogy Apácait, mert a presbyteri rendszert védelmezte, büntetésből ide tették. A brassai iskola 1689-ben leégett a templommal együtt, az iskola megszűnt létezni, „a következő százádban emelkedett ugyan de régi fényét nem nyerhette vissza." A XVII. század folytán a vallási irodalom nagy lendületet nyert, azon irók, és müveik neveit, kik ez időben szerepellek, s illetőleg melyek megjelentek vagy legalább leírattak, hely szűke miatt lehetetlen elősorolnunk, a t. olvasókat e tekintetben kénytelenek vagyunk magára e könyvre utalni, mely minden tekintetben hézagot pótol, s melyben az eddig ismeretlen adatok egész halmazára fognak találni. Itt csak még egyet akarok megjegyezni, azt t, i. hogy a Böjti Veres Gáspár fenebb említett müve a cisztercita szerzet zirczi könyvtárában megvan, hogy csonkitatlan-e azt nem tudom, de hogy három könyvnél több van belőle arra emlékszem; bővebben is írnék róla, hanem midőn az illető mü kezemen megfordult, akkor még nem sejtettem, hogy leszen idő , mikor arról részletes tudósítást kellene adnom. íme t. olvasó itt van rövid vázlatban az, mit Szilágyi űr Erdély egyházi, nevelészeti és irodalmi múltjáról elmond, mint mondtam csak nagyon rövid vázlatban, mert hisz csak e tárgyak egy jókora kötetet tesznek. Óhajtjuk, hogy e munka mentül szélesebb körben terjedjen, nagyon megérdemli a pártolást. Igaz ugyan, hogy, mint minden emberi mü és szülemény, ez sincs minden hiba nélkül. Egyik hibája e könyvnek az, hogy egy pár helyen különböző események összefüggés nélkül ugy vannak összehalmozva, mintha azok nem szükségből volnának egymás mellett, hanem valami véletlen által sodortattak volna össze. Ezt azonban nem szerző gondatlanságának, hanem inkább annak tulajdoníthatjuk, hogy a kiadó előre meghatározta az ívszámot, tehát szerzőnek gazdálkodni kellett a helylyel természetesen az előadás hátrányával. Másik hibája e műnek, hogy benne sok a sajtóhiba, melyek nagyrésze ki van ugyan javítva, de a második kötetben javitatlanul maradtak. A sajtóhiba gyakran egészen más értelmet ad a mondatnak, mint mit a szerző kifejezni