Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-15 / 15. szám

esetben is azt fognók elérni, hogy két evangelikus felekezet helyett lenne három, s a mellett mind a háromban növekednék még inkább a már is nagy mértékben lábrakapott vallási közönyösség, ha még fölül rá valami rosszabb is nem következnék. De ilyen uton nem csak a helvét és ág. hitv. felekezetet, hanem valamennyi keresztyén egyházai könnyen lehetne egy kalap alá hozni. Azok a jó urak oly kegyesek, a két protestáns felekezet között legalább két pontra nézve valóságos eltérést megengedni. De mit szólnak hozzá, ha mi kimutatjuk, hogy &kár a lutheránus, akár a kalvinista és a római egyház közt annyi eltérés sincs ? Pedig ugy áll a dolog. Hiszen itt a leglényegesebb különbség csupán egy pontra szorítkozik. Egyedül a traditiót kellene a vallásismeret kutforrásaul elismerni, s azonnal egyengetve lenne az ut az egyesüléshez. De még tovább is mehetnénk. Ilyen módon a zsidókkal is könnyti volna uniálni. Itt is csak egy pontban kellene engednünk vagy nekünk, vagy nekik. Melyik félnek ? az mindegy, vagy ök ismerjék el, hogy Jézus Krisztusban megjelent Isten üdvözitö kegyelme minden embereknek, vagy mi mondjunk le az uj szövetségről, mire némely külföldi theologusokban napjainkban úgyis oly nagy a hajlam. Lám, mire megyünk ily könnyű okoskodással! Nem az a fökérdés hány pontra nézve van eltérés, hanem inkább az, milye n fontos az. Ha valahol, akkor itt áll az, hogy argumenta non numeranda, sed ponderanda. Elérkezettnek hisszük ezeknélfogva az időt, hogy valahára valamivel erösebb fegyverzettel is szálljunk csatasíkra a szakadás megtámadására; hogy derítsük föl a kérdést tudományosabb apparatussal, minthogy csupán azért, mivel az uniót óhajtjuk, mivel kivánatosnak tartjuk, már is azt mondjuk: legyen hát az az unió, melynek még nem áll egyéb útjában, a mint az az űrvacsorai és predeslinatioi csekélység. Fiatal ember voltam, s hozzáteszem eléggé tudatlan is, midőn e kifejezéseket 25 év előtt első izben olvastam és hallottam, s akkori gyermekeszemmel én is hajlandó lettem volna e könnyű lovasság sátorába lépni. De miután akkori tudatlanságomat bevallani nem szégyenlem, senki nem fogja tőlem szerénytelenségnek venni, ha azt mondom, hogy azóta lefolyt negyedszázad alatt valamicskét tanultam. Nem sok biz az; de mégis több az akkori semminél. És tudja Isten, hogy van? minél többet tanultam azóta ez ügyben, annál inkább foszladozik előttem az uniónak a közel jövőben ragyogott szivárványa. Valóban csakis szivárvány volt, tehát nem reális valami. De előre is óvást kell tennem azon föltevés ellen, mintha az uniónak ellensége volnék, vagy mintha annak, ha keresztülvitele most lehetetlen, legalább előkészítését ne óhajtanám. Sőt hozzá teszem előre még azt is, hogy ma, midőn a hitélet egy kissé ismét erösebb gyökereket kezd verni, talán nehezebb e keresztülvitel, mint 20—30 év előtt, midőn sokan talán szégyennek tartották volna az akkor magasztalt rationalismus zászlója alá nem tartozni. Az akkor uralkodott theologiai irány közönyösökké tett bennünket valamint magunk, ugy mások hitelvei s ennélfogva maga a jézusi vallás iránt is. Ne akarjuk a dolgot szépíteni; ugy volt az világszerte. Hála Istennek, hogy ma már valamicskével jobban vagyunk. Nehogy azonban a dologtól nagyon eltérjek, kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy e sorok célja az uniónak útjában álló akadályokat, legalább rövid vázlatban kimutatni, hogy lássák azok a jó urak, kik a dolgot oly könnyen akarják venni, hogy bizony van itt még sok tenni való. Egyébiránt abból épen nem következik, hogy az uniónak nincs jövöje; sőt van még nagyobb terjedelemben, a mint azt maga Üdvözítőnk megjósolta, midőn mondá, hogy lesz egy akol és egy pásztor. De hogy csak azt a szűkebb körű uniót is megérjük, mi, kik most élünk, azt már nem hiszem. Es e körülmények, hogy t. i. az unióra a legközelebbi jövőben nincs kilátás, tulajdonítom én, hogy a nagy fontosságú ügyhöz mélyebb készültségü theologusaink eddig nem szólnak. Legalább sehol sem láttuk, hogy közelebről Székács, Révész Imre, Ballagi, Filó hallatta volna szavát. Mások ismét, noha a jelenben kereszlülvihetlenségéröl épen ugy meg vannak győződve, mint mi, talán azért hallgatnak, mert a felszóllalás könnyen oly színben tüntethetné fel őket, mintha ellenségei volnának az uniónak. Én e vádtól átért nem tartok, mert nem hiszem, hogy lehessen egyháza javát szivén viselő protestáns ember, ki az uniót ne óhajtaná. Épen azért szóllalok fel nyíltan és őszintén. Hogy azonban a kérdést kellőleg megvilágosíthassam, bizonyos rendet kell tartanom. Ennélfogva az ágostai és helvét hitvallású egyház sarkalatos alapelveiből kiindulva, előbb ezt mutatom meg, hogy köztök az unió nemcsak nem lehetetlen, sőt hogy az tulajdonkép már létezik, és pedig létezik azóta, mióta a két egyház fönáll. Nehogy azonban magunkat ámítsuk, mintha annak teljes keresztülvitele oly könnyű volna, kötelességemnek tartom, szon eltérésekre ís odautalni, a tökéletes összeforrásnak, melyek útjában állanak, nem világi, nem közigazgatási, közjogi s más csekélyebb jelentőségű, tisztán dogmatikai tekintetben. Lehet hogy később lesz még alkalom azon különös nehézsegeket is egy kissé szellőztetni, melyek épen a inagyaroszági kél felekezet közt állnak, s melyeknek elhárítása, legalább egy végben épen nem áll hatalmunkban. Miért akarnók ezt titkolni ? Miért akar magunkat, akar a világot ínystificálni ? A tények ugy is hangosan kiáltanak, ha mi magunk hallgatunk is. Egyébiránt ez ismét nem ok arra, hogy ne (igyekezzünk a szorosabb uniót, habár csak távolabb jövőben is előkészíteni. Ha tehát ily szigorú értelemben is keresztül akarjuk vinni az uniót, az akadályokat kell elhárítanunk, mi bizonyosan sok tannlmányozást, vitatkozást, de mindenek fölött időt igényel. Az olvasó közönség azon része, mely nem pillanatnyi fölhevülésből szokott fontos kérdéseket fölragadni, s az elkiáltott jelszó által nem egy könnyen engedi magát elragadtatni, bizonyosan szives lesz e komolyabb tanulmányomon végig kisérni, kivált, ha ugy mint mi, meg van győződve annak igazságáról, hogy mint az ország nagyhatalmi állásál (mikép azt minap az országgyűlésen mondták), épen ugy külömböző felekezetek egyesülését nem lehet bármi határozatok által decretálni. Hiszen ha ezt tenni lehetne a concilium tridentinum bizonyosan nem mulasztotta volna el az alkalmat, hatalmát erre fölhasználni.