Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-01 / 13. szám

teszik, nem lehet; kiknek semmi benső hivatásuk nincs az egyházi szónokságra és mégis szónoklani akarnak, — hogy kenyerök legyen, azok ne felejtsék el, hogy keserű kenyér az, melynek izét a kötelesség nem teljesithetésének bántó érzete megkeseríti." Simon Sámuel, lelkész. A LÁTNOKSÁG. (Profétismus.) Prófétai irodalom. (Folytatás.) Á m ó s. A profétismus, az isteni ihlet e szabad szüleménye, sem polgári ranghoz, sem míveltségi képzettséghez nem volt kötve. „A szél a hová akar, fú és annak zúgását hallod, de nem tudod honnét jő és hová megyen." Ámós, saját nyilatkozatai szerint (1, 1 és 7, 14, 15), pásztorgazda Cljjj) s amellett vadfigék tenyésztésével foglalkozó egyszerű mezei ember volt. Az egyszerű természetnek, melyben élt, pásztori színezete visszasugárzott beszédeire. A gabna és bor bőségének képében tűnik fel előtte a szerencse s viszont az aszály perzselte zöld mezők kietlenségébea a szerencsétlenség; általában a képek, a melyekkel beszédiben él, mind a mezei gazdaság köréből vévék, de azért, előadása épen nem oly durva, a milyennek Hieronymus óta, ki „sermone imperitus"nak mondta, sokan állították ; sőt a mi beszédét a többi prófétákétól különösen kitünteti, az nyelvezetének egyszerű világossága és eröteljessége és az irói míveltebb nyelvtől való eltérés Iegfölebb abban mutatkozik, hogy helyesírása, néhott, ha szabad magamat igy kifejeznem, palócos kiejtést sejttet, mint 6, 8 v. e helyett: Igm 10 v. 5pD£ e helyett: és 7, 16 v. pm^ e helyett: pITC? stb. Egyebet a próféta személyes viszonyairól nem tudunk. Ámós, a mint munkája feliratából látható, II. Jerobeám Izráel és Uzia Júda királyának idejében működött (az elsőnek trónralépte Kr. sz. e. 812-ro, a másodiknak 799-re esik), s e feliratbeli korjelöléssel a könyv tartalma is egy nyomon jár és tökéletesen egyező. II. Jerobeám tetemes hódításai feles kincsek birtokába tette a kis országot és ennek folytán a beállott háborítatlan nyugalom napjaiban az ország nagyjai közt mindinkább elharapódzani kezdett az erkölcsöket rongáló fényűzés, a fenhéjázó negéd és a tehetetlen elpuhulás. Az ország ügyeit kezelő tisztviselők hivatalos teendőiket elhanyagolták és megbocsáthatlan gondatlansággal hivalkodó élvezetkeresésbe merültek. A fényűzés magával hozta természetes kísérőit a pénzuralmat és a kapzsiságot, a gazdagok szemtelenkedését és a szegénység végképi elnyomatását és beállott a közügyek olyatén folyamatja, mely az állami élet okvetlen pusztulásához vezet. S a mi a romlást meg inkább siettette az volt, hogy a tiszta istenismeret, a Jehovahit mindjobban eltünedezett, s helyette a legrűtabb bálványimádás mindinkább közönségessé lett. Ily állapotban volt az ország, midőn Ámós szülőföldjét, Júdeát, a Jehova sugallatára odahagyván, az északi birodalomban megjelent, hogy a bálványimádók közepett hirdesse a népnek amaz örök igazságokat, melyeknek kútfeje a bűnt fenyítetlen nem hagyó igaz Isten, a ki, a mint a próféta liirdeté, sújtó kezét már-már fel is emelte, hogy a bűnös örömökben fuladozó országot megfenyítse. A próféta szava, ugy látszik, nem hangzott el hatá nélkül, a miért is a Bethelben fenállott bálvány papja Amazíah a próféta működését a király előtt olyannak festvén le, mely az ország és a trón nyugalmát veszélyezteti, és a közcsendet megháborítja, kieszközölte a királytól, hogy Ámóst az országból kiutasítsa, a mit midőn Amazíah a prófétával tudatni siet, ez bár az erőszakos hatalomnak engedni kénytelen, rettenthetlen nyíltsággal, a fondorkodó papnak s magának a királyi háznak is végveszedelmet hirdet. Pseudoepihaniusnál (de vita proph. 12. f.) olvasható monda szerint Ámóst Bethelben komolyan bántalmazták s midőn magát az által megzavartatni nem engedte, Amaziah fia bunkóval földhez vágta, ugy hogy félholtan vitetett viszsza Júdeába. Ennek történelmi becsei tulajdonítani annál kevésbé lehet, miután bizonyos, hogy e beszédeket a próféta nyilvános föllépése után jó későre foglalta irásba, a mi már csak onnan is kitűnik, hogy erőszakos elhallgattatása, mint Isten szózatának gálád megvetése bele lett több helyt beszédébe szőve (1. 2, 12, 3, 1—8. 4, 13. 5, 10, 13, 18.). Aztán meg a könyv itt-ott Judeára is van tekintettel (I. 2, 4, 5. 6, 1, 11.). A próféta szükségesnek látta intéseit irásba tenni, hogy miután élőszóval hatnia nem lehetett, legalább Írásban tudassa a veszedelemre siető Izraellel Isten kérlelhetetlen végzetét. A jóslat Jóel 4, 16-ból vett képpel nyittalik meg : „Jehova Siónból kiált és Jeruzsálemből hallatja mennydörgését," ezzel vezeti be Isten Ítélete közeledésenek hirdetését a próféta először Izrael szomszéd népeire, aztán magára Izraelre : Damaskus, a filisteusok, Tyrus, Edóm, Arnmón és Moáb ne örvendjenek Izrael estének, mert az igazságos Isten az ő gonoszságaikat nem hagyja büntetlen és tüzet bocsát palotáikra. De Izráelt, mint Isten választott népét, legelöl illeti az isteni igazságszolgáltatás Ítélete (3, 1, 2.). Júdea is vétkes ugyan, a mennyiben Isten törvényét vegvetette, de mindenek felett az északi birodalomnak, Efráimnak szól most a próféta küldetése, mert itt megtelt a pohár és a szegényeknek erőszakos elnyomatása, a gazdagok szemtelen garázdálkodása, a bálványimádás fertelmei, s a bűnök minden nemeit búján tenyésztő hivalkodás oly magas fokra hágtak, hogy az állam bukása elmaradhatlannak mutatkozott. Ezért hirdeti nekik a próféta az Ítélet napja közel voltát, a végveszedelemnek rájuk szakadását 2, 6 — 6 végéig. Most három látványt terjeszt elő 7, 1 — 9. Az elsőben az Isten az ország elpusztítására sáskákat teremt, a másodikban tüzet akar bocsátani az országra, azonban e két fenyegető veszélyt a próféta könyörgése még elhárítja; a harmadikban látja Istent mérónnal kezében kőfalon állani hirdetve neki, hogy többé nem akar kedvezni, hanem a mérón, a szoros igazság szerint akar büntetni s nevezetesen a királyi házal is