Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-01 / 13. szám

lepné meg a templomban az unalom és az álom a hallgatókat oly botrányosan a szent igehirdetése alatt. Ekkor inkább biztositva volna a ref. pap állása, békés élete és közszeretete : mig most az ingó nép kegyétől s változékony kedélyétől függ a szegény prot. pap sorsa, jövendője, egész élete; mivel a nép, a hallgatók nagyobb része mindig előadást, mindig szónoki képességet keres is, itél is, mint kizárólag nagy és mély tudományosságot. És igaza van a népnek, mert ö reá nézve lehet valaki csekélyebb tudománynyal, de érzésteljes jó előadással, szép szónoki tehetséggel, sikeres épületes és küzszeretetü lelki tanitó. Mig ellenben fájó szívvel kell nem ritkán tapasztaltatunk, miként jeles, szép tudománynyal bíró papjaink — külső előadás, szónoki képesség hiánya miatt kénytelenek sokszor a köznép változó szeszélyének hullámaival a bizonytalanság keserű ízü és zavaros tengerén hányattatni, küzdeni és reménytelenül szenvedni. Szomorú bizonyság, hogy ugy kell ismernünk a papi hivatalt, hogy ha itt tüznélküli, aluszékony, éneklő hangon hirdeti az egyházi szónok az Isten igéjét, sem a jó erkölcs, sem a nagy tudomány meg nem menti öt a nép bántó szeszélyétől, meg nem óvja ocsárló nyelvétől otthon és a vidéken. Ezeknek ugyan rendszerünkben is meg van már vetve az alapja, midőn, ha nem minden — de legtöbb papnak elég volna legfeljebb hat évig lakni egy helyen — és most, hogy a nép annál inkább ráunjon, hogy alatta minden vallásosság és egyháziasság ki haljon a nép szivéből, igen kevés kivétellel, holtig kell a mindig ujabb-ujabb után kapkodó s e miatt szüntelen zúgolódó nép nyakán maradnia. De hiszen, ki kárhoztatná az idő lelkét, mely valami jobb és szebb után vágyva vágy ? ezt kérdi mindezekre t. Kun Bertalan „egyházi szónoklat tana" 144-ik lapján. De fordítsuk el e sötét arcú képet és nyujtsuk tovább felvett tárgyunk fonalát, a gyakorlati szónoklat e nagy horderejű kérdésében. Azt mondják hogy minden jó szónoknak két iskolát kell kitanulni, a nevelés és az élet iskoláját. Ezt pedig azért, hogy azon erőket, azon tehetséget és hajlamot, mit a természet az ember keblébe oltott, az ügyes tanitó és a gyakorlati élet kifejleszsze és kellőleg kiképezze. Itt tehát az iskolai tanítás és nevelés az első, mely a természeti erőket mozgásba hozza és fejleszti és az érzés virágbimbóit éltető táp-erejével feselni és virulni segiti. Azt nem tudom, hogy a gyakorlati szónoklat mennyire képeztetik és műveltetik jelen időnkben a főiskolákban ? hanem azt olvasom, hogy jeles és jól kidolgozott prédikációkra jutalmak tűzetnek ki theologus ifjaink között, és ezeknek helyes és célszerű feldolgozásában sok jeles és képzett ifjú versenyezik a pályadíj elnyerhetéseért. Az én időmben ugyan nem voltak még kitűzött jutalmak napirenden, de annyit tudok, hogy tízszerte több jó prédikációt iró diák volt, mint jeles, kikiáltott szónok, sajátságos és szép, természetes és élénk előadással. Épen egy erre vonatkozó bírálat fekszik előttem, melyet 1840 táján irtam egy nekem kiadott prédikációra és a melyet főtiszt. Zsarnai Lajos akkori főiskolai pap és tanár, fel is olvasott a tanításon, és a melynek ujabbi elolvasása ösz— tönze most arra, hogy ezen sorokat a gyakorlati szónoklat tökélyesb képezéséröl e lapok hasábjain megírjam. A felhozott bírálat zársorai igy végezödnek: „ki figyelemmel kiséri tanítási órákon a megbírált prédikációk felolvasását elfogulatlan és örvendve kell megvallania, miként sok jeles és szerencsés elmeszüleményeket ismertet meg velünk a részrehajlatlan biráló s prédikációk helyes és szabályszerű feldolgozásában, ugylátszik, sokkal feljebb állanak iskolánk ifjai, mint katédrában, azoknak tetsző, eleven és hatályos elszónoklásában. Valóban nem kis szégyenpirral kell megvallanunk, hogy iskolánk ifjai közi nagyon kevés csak a középszert megközelített szónok is. És ennek fájdalmas oka ott alapszik hogy iskolánkban célszerű és jól rendezett előkészület és kellő gyakorlat nem adatik az ifjaknak a szónoklati ügyesség megszerzésében; mert az, hogy minden vasárnap kivetik a diákot papolni, vagy a hallgató terembe vagy a városi templomba s ezenfelül, nem tudom, gyakorlat végétté vagy pénzhaszonért, még ünnepekre is jár a diák: ez épen nem felel meg a kivánt, óhajtott célnak, nem testesiti meg a gyakorlati szónoklat magasabb értelembe vett eszméjét; mert kérdem, csak köztünk is igazitja-e valaki jobb útba a helytelen és rosz előadásu papolót ? felfedezik-e előtte nyíltan, barátságosan, mirűt, mi félszeg volt katédrai magaviseletében ? mi mesterkélt vagy természetellenies hangot és testbeszédet használt szónoki előadásában ? Paptanunk pedig világosan tanítja hogy a szónoklat hibáinak kikerülésére nagyon hasznos eszköz, ha azokat a jó barátok megjegyzik és azokra figyelmeztetik a szónokot. De ezt itt egyik sem teszi, sőt a szives, őszinte útbaigazítás helyett még kineveti és kigúnyolja egymást a diák. Ünnepeken, legátio alkalmával sem mondják meg a lelkész urak hibáinkat, sőt csak arra sem figyelmezteti sok lelkész a szegény diákot, hogy a könyörgést, már csak az öregebbek kedveért is halkal és ne sebesen mondja; predikátióját ne hadarja s annak elszavalásában ne nyargaljon; s ebből látni való, hogy igy az ünnepekre járás sem felel meg a gyakorlati szónoklat tökélyesb eszméjének. (Én egyetlen egy papra emlékezem egész diákoskodásom alatt, ki ünnepi szónoklatomban a hibát bizalmasan megmondá és a mit jónak és szépnek látott, kiemelé. És ezt nem is felejtettem el soha.) Egy szóval ide is alkalmazható, hogy mi első csirájában elhanyagoltatik, örökké törpe marad s ha alacsony lengéséből kibontakozik is, nagyszerűségre soha sem emelkedhetik. Ezen elvből kiindulva nem lenne céltalan, sőt kívánatos volna — mig legalább jólrendezett papnöveldék állíttatnak — hogy tanítási órákon, vagy azokon kivül is nyernének oktatást az ifjak gyakorlatilag is az egyházi szónoklatban ; ne hogy elhanyagoltatván beanök a természet, ennek útján ferde kinövések nyomják el a sarjadozó nemesebb csirákat ; és ezen gyakorlati iskolában, minden hozzáértőnek lenne joga a hibákat felfedezni s a tévedés helyett jobb irányt mutatni őszintén és barátságosan s igy a gyakorlatlan szavalót helyes útra téríthetnénk s ferde és rosz szoká-