Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-05-20 / 21. szám

legeszményibb, a legfelségesebb: önként következik, hogy a lélek legmagasztosabb szárnyalásának kell annak lenni, mely őt elérheti. Innen a jó ima az emberi léleknek legmagasztosabb költészete. De abból, hogy az ima legfelségesebb neme a költészetnek, még nem következik, hogy minden költö egyszersmind jó ima-iró is. Sőt gyakran épen a költök nem tudják eltalálni az ima költészetét. Mivel a költészet egy nemében sem találkozik az a nagy ellentét, a mi az imában; mert mig a költészet egyéb nemeiben a szép szavak nagyban emelik a költemény becsét; addig az imának legfelségesebb gondolatai is csak ugy érik el a legnagyobb magasztosságot, ha a legegyszerűbb kifejezésekben és szavakban buzognak ki. A külső szépség tehát a legegyszerűbb és legérthetőbb, de egyszersmind a gondolatot legtisztábban és legtalálóbban kifejező szavakban áll. A mi nem oly könnyű mint némelyek gondolják. Egyes helyeken szerző is megsérti az egyszerűséget es ez által a könnyen érthetőséget. E pontot p. o. kit gyermek korában, midőn még el nem hajolhatott tőled, megmentesz e földi élet csábjaitól, szennyétől, boldognak nevezi hitünk; s ha a testi ember följajdul is ösztönfájdalmában, jobbrészünk elismeri kegyelmedet skönyeink közt is hálát rebegünk szeretetedért, a közönséges ember a kimondás percében meg nem érti, holott ha szükség éreznie a mit utánmond — pedig éreznie kell, mert külömben imája opus operatum leszen — ugy értenie is kell, sőt a mennyire lehetséges olyan menetet kell adni az ima gondolatainak, hogy a megelőző gondolat utaljon a következőre, s a hallgató magától gondolja már utána azt a mi következik, csak igy lehet az imát buzgón utánimádkozni. Sok helyen a szavak hangzására semmi figyelemmel sem volt szerző, pedig ez is a kül szépséghez tartozik. Sőt nekem ugy tetszik mintha gyönyörködnék az e hangzóval töltött szavakban. Egy helyen p. o. ezt mondja: Mely hamar véget vetettel e gyermek életének. Minden veszteség tőled ered, oh mindeneket tehető Isten. Ugy látszik mintha kereste volna e szavakat, mert nekem legalább természetesebbnek látszik e kifejezés : Minden veszteség tőled származik oh mindenható Isten. Az ilyen e-vel töltött szavak az előadás alkalmával nagyon kellemetlenül hangzanak; mert ez érc és éllelbiró hangot metszővé annálfogva sértővé teszik. De már a középlcoruakra írt imákban szép váltakozása van a szavaknak. A mi a tartalmát illeti ezen imáknak: az eléggé megfelel az alkalmaknak, de némely helyen nagyon bebonyolitja magát az elmélkedésbe, a mi pedig — mint szerző maga is megjegyzi — nem helyeselhető. Tartalmilag szép költői oldala van ezen imáknak, a képek, mikben a jó ima örömest beszél, sok helyen meglepő kellemmel vannak alkalmazva, bár a gyermekek és ifjak fölött mondottakban néha sok is a kép, s lehetett volna valamit az öregek számára is megtakarítani belőlök. De már azt feledni látszik szerző, hogy mindenütt a hol lehet alakilag is ki kell tüntetni a költészetet az imában, a mennyire azt az ima természete megengedi, —• legalább a mondattagok parallelismusával rhytmicus összeállításával hangzatosságot lehetett volna kölcsönözni, mi felettébb emeli az ima kellemét. Mind ezen észrevételek — még ha azt hozzájok adom is, hogy a megváltó, ki feltámadásával biztosította a mi feltámadásunkat, csak nagy ritkán fordul elő bennök, pedig a halotti imának a megváltó, a feltámadás a legtermészetesebb végpontja — mondon ezen észrevételek, melyek az én szemeim előtt hibákul tűnnek föl, épen nem támadják meg a gyűjtemény valódi beusét, mit különösen az egyes imáknak dástartalma, s az egésznek legtöbb alkalmat átölelő voltánál fogva nyer. Óhajtanám még is, hogy egy ne volna közöttök, Lelkész kis gyermeke fölött cimü imát, szerző saját gyermeke fölött mondotta. Ez erős hitem, külömben nem tudnám magamnak kimagyarázni, mi ok indíthatta szerzőt arra, hogy mind tartalmára, mind alakjára nézve a többitől ennyire eltérő imát írjon. Sajátképen ez nem is mondható egyébnek, mint a kétségbeesésig elkeseredett és vigasztalásról tudni sem akaró apának tehetetlensége érzetében kitörő panaszai, melyekben szembeszáll és perlekedik Istennel. Néha, midőn a legmélyebb elkeseredést látjuk, megengedhetők az Istenhez intézett panaszló kérdések, tolmácsolván mintegy az apa érzelmeit és gondolatait, hogy az elfojtott fájdalmat kitörni segítsük, de csak is azért, hogy útat nyissunk magunknak szivéhez, mely ha egyszer a mi szavainkban kibuzoghatta magát, nyitva marad előttünk a vigasztalásnak is, melyre legelső lépés, hogy Isten előtti megalázódásunkat, önmegadásunkat fejezzük ki, kik ő vele perbeszállani nem akarunk, mert hiszen ö atyánk minékünk. Ez az önmegalázás hiányzik ezen imából, és majdnem dacot árul el, a midőn a lelki megnyugvást nem is keresi. Ezt az imát kivéve az egész gyűjteményt jól használhatónak tartom. Használhatónak mondom azért, mert a ki imádkozni szokott, annak más, önmagánkivül minden alkalomra tökéletes imát nem írhat, azért, mert valamint az emberek érzelmei egymástól külömböznek; ugy azon érzelmek lágyulása, vagy emelkedése vagy fájdalma, szóval folyama is külömböző levén, külömböző kifejezésekben találnak kielégítést. S ha érzelmeit akarja valaki; más imájával tolmácsolni, azon mindenesetre változtatni kell, s az a leghasználhatóbb, a mit könnyű szerrel alakithat. Ezeket pedig könnyen alakithatóknak hiszem. P a p p K.