Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-12-24 / 52. szám

De még azon esetre, ha lehetne is reményünk, hogy az emiitett téren, a rábeszélések fenyegetődzések , aprólékos intriguák szomorú harcinezején győztesek maradunk, mit előre is tagadhatni büszke vagyok, kérdem még akkor is, akarhatnánk, óhajthatnáuk-e ily gyötrelmet komolyan? Nekem oly győzelem nem kell, mely egy családnak feldúlt házi boldogságán alapszik. Képzeljünk egy jegyes vagy házaspárt, kivált a társadalom alsóbb rétegeiben, hol a papság befolyása a kedélyekre mélyebb és általánosabb, képzeljük őket, a mint gyermekeik vallásos nevelésére nézve illető papjaik által szüntelen zaklattatnak, nem fog-e ez két szerető sziv közt, ha nem is tartós keserűséget, legalább újból meg újból ismétlődő kellemetlen jeleneteket, neheztelést, gyanakodást, hidegséget, szóval családi poklot gerjeszteni ? És itt egy nemesen érező pap azon nehéz dilemába jutna, melynél egy középutat eltalálni legalább is nagyon nehéz, hogy vagy szentebbnek tartja a kérdéses párnál a házi békét, semhogy azt beavatkozása által megzavarná, » ez által a másik résznek feltétlen, egyoldalú befolyást enged s egyháza ellen legalább is mulasztási bünt követ el, vagy pedig tehetsége szerint persvadeal és capacitál s ez által ad majorem Dei glóriám szitja a visszavonás átkos tüzét a felek között, holott ha ezek tudnák, hogy egy mindkét vallás irányában igazságos törvény a kérdést már elintézte, s azon többé már változtatni nem lehet, szent volna közöttük a béke, s igy a lelkészre nézve is megszűnnék a nehéz dilemma, mivel tudná, hogy e téreni működése egyrészt eredménytelen, másrészt szükségtelen volna. De van a dolognak még egy más oldala is. Hol a szülék elhatározása annyira az önkénytől függ, s igy a különvallásu papoknak oly tágas tér nyilik befolyásuk érvényesítésére s ez által arra, hogy közvetve egymás ellen agitáljanak, ott ez utóbbiak között a kellemetlenségek s összeütközések bizonyára igen gyakoriak leendőnek. Én nem vagyok az az ember, a ki egyházam javát csupa helytelen engedékenységből és gyengeségből csorbittatni engedjem. Ha egyházam jogainak megvédéséről van szó, akkor jó barátság, jó szomszédság előttem mellékes érdekek, s a hivatalos kötelesség bajthatlan szava előtérben áll. De mégis nem százszor jobb volna-e a közös haza szent és nagy érdekében, ha lehetőleg elhárítva azon okokat, melyeknél fogva szomszédos, külön vallású lelkészek, talán mindkét részen hü és lelkes fiai a hazának egyházi ügyekbeni összetűzés folytán egymás ellen törnek, nem üdvösebb-volna-e mondom, ha ezen okokat lehetőleg elhárítva, még pedig elhárítva oly törvény által, mely mindkét rész iránt igazságos, eszkö zölnők azt, hogy a lelkész szomszédok, egyetértés állal erősbödve kétszeres sikerrel munkálhatnák a közös haza javát. A róm. és gör. kath. lelkészek között épen azért nem fordul elő soha kellemetlenség a gyermekek nevelésére nézve, mivel a törvény mindkét részre nézve kötelező, félremagyarázhatlan, világos. Végre a c pont alatt felhoztam ellenvetésre röviden csak azt mondom, hogy mentül inkább valószínű amaz ellenvetés helyessége oly értelemben, miszerint mentül inkább sejdíthetjük — másnak intentioiért természetesen előre jót nem állhatunk, s ez a kenyértörésig caak is sejdités marad, mentül inkább sejdíthetjük mondom, hogy a kath. clérus a legközelebbi országgyűlésen, ha már eddigi álláspontjából csakugyan engednie kell, befolyását oda irányzandja, hogy inkább a szülék szabad elhatározása, mintsem a gyermekek vallásos nevelésének mindkét félre nézve egyenlően igazságos és kötelező határozott megállapítása iktattassék törvénybe, és pedig az előbbeni épen azért inkább, mivel az illető felek lelkiismeretére több befolyást, az eddig kieszközölni sikerült reversalisok érvényesítésére és igy a tovább terjeszkedésre tágasabb tért nyit kilátásba: annyival inkább kell nékünk minden kitelhető erőnkkel oda hatnunk, hogy azon törvénynek, mely részünkre előnyösebbnek látszik, létrejöttét legalább megkísértsük. Iía az eddig mondottak birnak némi érvénynyel, akkor azon eredményre jutottunk, hogy a Blázy úr jeles cikkében ajánlott törvény helyett, mely szerint vegyes házasságoknál mindenekelőtt maguknak a szüléknek megegyezésére bízatnék a gyermekek leendő vallásos nevelése, előnyösebb lenne egy olyan törvény, mely mind a kath. mind a prot. egyházra nézve egyenlően méltányosan és kötelező erővel a gyermekek vallásos nevelését egyszer mindenkorra szabatosan meghatározná. — Es itt 2 mód vau, vagy kövesse I. minden gyermek az apja vallását, vagy II. a figyermekek az apáét, a leánygyermekek az anyáét (Egy harmadik még lehet ő módra, hogy tundniillik minden gyermek az anya vallását kövesse, az uj törvénynél természetesen senkisem fog komolyan gondolni, ez fcsak a reversalisok idejében volt, fájdalom, még a 19-ik század második felében is lehető.). Mindkét emiitettem mód mellett lehet érvényeket felhozni. Az első mód mellett felhozhatni azon körülményt, hogy a gyermekek mind egy vallásban neveltetvén, eleje vétetik a fiuk és leányok között vallásuk külömbözősége miatt netán támadható súrlódásoknak, vagy ha ezt a szülék nagyon is féltékenyen akarnák kerülni, még inkább mindkét részről az indiffer entismusnak. A második módnak előnye az, hogy az anya, ki leányait saját vallásában neveli, meg van óva az elhagyottság és elszigeteltségnek kivált az érzékeny anyai szívre nézve oly leverő érzetétől, melynek az anyák az első mód szerint kitéve lennének, látván, hogy gyermekeik közül egyiknek keblébe sem csepegtethetik azon hitet, melyet ők igaznak hisznek és vallanak, sőt ezen hitökkel az egész ház általános szabálya ellenében mintegy kiáltó heterogen kivételt képeznek,