Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-10-15 / 42. szám

seknek szól, lianem a jelenünkben uralkodó közszellemnek, ellentétben egy korábbi idő szellemével, mely, a mint állítják sokkal kevésbé érzéki és önző és sokkal keresztyénibb lett volna, — és igy értve azt, igazságtalan vád. A mögöttünk fekvő múltnak kiváltképen az utolsó három századnak uralkodó szelleme, a reformatio idejét sem véve ki, hajszálnyival sem volt kevésbé földi, és mennyeibb gondolkodású, keresztyénibb. Megfordítva , ha a kor nagyban és egészben jellemző szellemét tekintjük, a jelennek szelleme szembeszökőleg jobb és magasabb, kevésbé érzéki—önző, keresztyénibb. Percig sem kételkedem, hogy ha az Ur Jézus mai kercsztyénségünkbe belépne, magát abban honosabbnak találná, mint a jó régi időben. Azt találná, hogy a mostani nemzedék a világgal való céljait jóval helyesebben tanulta felfogni és azoknak elérésére komolyabban és célszerűbben munkás, mint a korábbi nemzedékek. Kz azonban egyáltalában nem az egyesek dicséretére legyen mondva, hanem csak hogy az alap, a melyen az egyesek egyéni erkölcsiségükkel állnak az idők folytán emelkedettebb lett. Községi állapotaink változott alakulása korunk szülöttjeire nézve önkénytelenül erkölcsi látkörök tágulását és a látpontok fokozódását hozta magával. melyek őket cselekvésükben vezetik. A társas viszonyoknak, a mint most fenállnak, hatalma által az egyes csaknem akarata ellen emeltetik ki bizonyos mértékben magános céljai s érdekeire való korlátozottságából és a míveltség haladása által egyenesen kényszeríttetik, hogy e v ilágrá nézve céljait hasonlithatlanul magasabbra és méltóságteljesebben tűzze és nevezetesen személyes érdekétül függetlenebbtil. És szeretném látni, ki birná ebben félreismerni a Megváltónk értelmében való haladást. Ott tehát, a hol mi egyháziak keressük, a főliiba legalább nem fekszik. Nekem, magam személyére eszembe sem jut azt ott keresni. Sőt inkább a dolog természete szerint előre bizonyos előttem hogy mikor egy nemzedék az egyháztól elidegenedik, ennek tulajdonképi oka maga az egyház. Mert mire való az egyház a világon, ha hozzátartozóinak oly elidegenedését meggátolni, vagy ha mégis beállott, legyőzni nem bírja? Mi is egyáltalában az egyház, ha erkölcsi hatalommal nem bir, hogy a szíveket a keresztyénségnek megnyerje, mindenek előtt pedig a szellemileg legkifejlettebbek, legnemesb tagjainak szíveit? — Mi egyéb az egyház evangyéliomi fogalom szerint, mint épen ezen erkölcsi és szellemi hatalom? Ha e hatalmat elvesztette, mire alapítja aztán még abbeli igényét, hogy azok, kik kebelében születtek őt mint anyjukat szeressék és tiszteljék? Közli Ballagi Mór. (Folyt, köv.) A LÁT N OKSÁ G. (Profétismus.) (Folytatás.) A későbbi történetírás ugyan ez időből két névtelen prófétának tartotta fen emlékezetét, Midőn három századdal Jerobeám után Jósiás, a nagy refonnator-király a Jerobeám építette betheli bálványoltárt lerontatta ós helyét zsidó szokás szerint az által kívánta örök fertelemmé tenni, hogy azon embercsontokat égetett el: egy különös eset élesztette fel újból amaz oltár építtetése korának emlékezetét. A mint ugyanis a munkások a Bethel közelében lévő sírokból az embercsontokat szedegették, egyik felbontandó sirnál az odavaló lakosok elbeszélték, hogy abban egy Jerobeám korabeli próféta tetemei nyugosznak, ki akkor Júdeából Betlielbe jött a végett, hogy a király hallattára hirdesse Isten sújtó haragját mind azoknak, kik amaz oltár körül szolgálnak és magának az oltárnak is leromboltatását. Jósiás király arra megparancsolta, hogy ama sír érintetlen hagyassék (2 Kir. 23, 15-18).*) A történetíró tehát alkalmasint a nép szájában élt hagyományból vette az 1 Kir. 13 f. olvasható történetét ama prófétának, mely igy hangzik : Egy judeabeli próféta elmegy Betlielbe, hogy itt a bálványimádást saját fészkében megtámadja. Midőn Jerobeám épen az oltárnál füstöltet, a próféta megjelenik és hirdeti a bálványpapoknak azon oltáron való leöletésüket. Jerobeám a próféta felé kinyújtott kézzel parancsolja, hogy fogják el; de íme a kinyújtott kéz megmerevült és hiába iparkodik azt visszavonni. Most Jerobeám is kérésre veszi a dolgot és megkeresi a prófétát, könyörögjön érte Istenhez, hogy kezét ismét használhassa. A próféta ezt megteszi és Jerobeám keze helyre áll; a király jóakaratú ebédre hívását azonban e szavakkal utasítja vissza: „Ha nekem házad felét adod sem megyek veled, kenyeret sem eszem, vizet sem iszom e helyen; mert igy van nekem *) Miért akar Ewald az utolsó versben fl^lDtt^ helyett HTliT^-t olvasni'? Nem értem, miután 1 Kir. 13, 31. szerint a Samariabeli próféta tetemei a júdabeli próféta sírjába temettettek és igy igen helyesen hangzik: „és megmenekvének az ő tetemei a próféta tetemeivel együtt, ki Samariából jött vala.u