Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-08-27 / 35. szám

tán Kanaán bennszülöttjei hasznukra fordítván, az egyes nemzetségeket egymás után járom alá hajtják es a nemzetet végveszélylyel fenyegetik. — Ez a több századig tartott úgynevezett birák korának általános jelleme. Theokratiai intözmenyekröl azon egész idő alatt alig történik egy-egy emlités ; szintoly ritkán jelentkeztek a theokratia érdekében fáradozó Istentől ihletett férfiak vagy próféták; és közel négy száz év leforgása alatt mind össze háromszor találkozunk oly nevekkel, melyek a prófétismus némi divatjára mutatnak: Debóráh jósnő, Gideonnak névtelen prófétája Bir. 6, 8 és az Eli főpapot intő DTíSN t^tf (1 Sám. 2, 27) „Isten férfia.1

1 Minél messzebb esett a nemzet Mózes intézményeitől, annál mostohább lett sorsa és már-már végenyészet fenyegette, midőn Isten, ki ,,el nem hagyja az ö népét az ő nagy nevéért (1 Sam. 12, 22)" Sámuelben oly férfit támasztott közöttük, ki a nagy válság idején ritka Iclkifenség és vasakarat által a szellemi támaszokban megfogyatkozott és ennélfogva bomladozó Izráelt a boldogabb időkből fenmaradt hagyományok alapján együttes működésre s ennek nyomán nemzeti életre ébresztette. A történetiró midőn Sámuelt a história szinpadára föllépteti, a profétismusra vonatkozólag 1 Sam. 3, 1 igy szól: „és Jehova beszéde ritka volt azon napokban, semmi látomás nem tört elő." — Szomorú, a szellem nyilatkozataiban minden tekintetben szegény idő volt az, a miért is Sámuelnek eleintén semmi fogalma nem volt arról, mely utakon és módokon jelenti ki magát Isten az Ő választottainak (1 Sam. 3, 7. Sámuel pedig még nem ismerte Jehovát és a Jehova beszéde még ki nem jelentetett neki). Később mind sűrűbben jönnek neki az isteni kijelentések ugy hogy utoljára egész Izráel elismeri öt Isten választott prófétájának (1 Sám. 3, 10, 20. „Felhövekedék pedig Sámuel és vele vala a Jehova és semmi beszédét a földre nem hagyja vala esni. Es felismeré egész Izráel Dántól fogva Bersebáig, hogy megbízatott Sámuel a Jehova prófétájául). A történet nem beszéli el, mik voltak Sámuelnek amaz isteni kijelentésekből folyt tettei, a melyekből a nemzet annak prófétai megbízatását következtette ; de annyi bizonyos, hogy ö, mint második Mózes, a theokratiai intézményeket nemcsak hogy újra félélesztette, hanem azoknak terjesztése és jövendőbeli fenmaradásáról is gondoskodott az által, hogy magasabb szellemtől ösztönzött férfiakból társaságot alkotott, mely a szellemnek közös, vállvetett működés által ápolója és terjesztője legyen. Nincs ugyan a bibliában sehol tüzetesen szó arról, hogy Sámuel oly társaság alkotásával foglalkozott volna ; de élettörténetében több helyen történik emlités próféták társaságáról, nevezetesen 1 Sám. 10, 5. előfordul a kifejezés: ÚWi: blVí próféták serege, kik lant, dob, «íp és hegedűszó mellett prófétálnak. Ugyan csak 1 Sám. 19, 20. DW^LJ ^pLl^ próféták gyülekezete említtetik és erről mondatik, hogy és Sámuel mint fölibük rendelt ott állott. Minthogy pedig Sámuel előtt sehol nem találni időpontot, melybe oly társaság keletkezését némi valószínűséggel tenni lehetne, nem ok nélküli a fölvétel, hogy az Sámuel alatt jött létre, mint a kinek érdekében állott oly társulatot alakítani, melynek tagjai életüket a theokratiai eszmék érvényesítésének szentelvén, egyfelől az újonnan keletkezett királyság önkényét, másfelől a külsőségeken kapkodó papok gépiességét szellemi hatalmuk által ellensúlyozzák. Hogy Sámuel a korlátlan királyság gyászos következéseit mily tisztán belátta, elég világosan olvasható 1 Sám. 8.-ból ugy szintén a papi tisztség szertartásos külső oldalát illetőleg 1 Sám. 15, 22. e gyönyörű nyilatkozata olvasható : ,, Vájjon az ég'ó- és egyéb áldozatokban nagyobb gyönyörűsége van-e Jehovának, semmint Jehova szava iránt való engedelmességben ? íme az engedelmesség jobb az áldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél. Ily érzület mellett nem egy ok ösztönözhette Sámuelt a prófétismus erősbitésére teendő intézkedésekre. Az elfajult papokkal és az önkényre könnyen vetemedhető királysággal szemben oly társulat, melynek tagjai tekintélyüket egyedül a szellem fensőbbségének köszönhették, legalkalmasabb volt arra, hogy az egyén jogosultságát és a személyes szabadságot mindenféle túlkapások ellen megóvja és a benső erkölcsi alapokon nyugvó istenfélelmet a nemzet minden rétegeiben mind jobban meggyökereztesse. Saul, a Sámuel által fölkent első király eleintén maga is kész a prófétai felsőbbséget elismerni és a jövendőmondók és varázslók kiirtása (1 Sám. 28, 9.) kétségkívül Sámuel kívánatára történt; később azonban a theokratiai viszonyokat a királyi hatalomra nézve nyomasztóknak találván, azoktól magát mind jobban függetleníteni törekszik, de Sámuel hatalmas tekintélye mellett törekvései nem sikerülvén, ő megbukik. A végkatastropha 1 Sám. 15. szerint igy történt: Sámuel Jehova parancsára felszólítja a királyt, hogy az Amalekiták ellen irtó háborút indítson. A király engedelmeskedik, győz) de a parancs ellenére az ellenséges királyt meg nem öli és a ragadmányul esett barom egy részét is élve hozza el magával, hogy megáldozzák a Jehovának. Erre a próféta jelenti a királynak: „Minthogy te megvetetted a Jehova beszédét, ö is elvetett téged, hogy ne légy király:u

Saul megijedvén, hibáját jóvá akarja tenni és vallást tesz a próféta előtt ily szavakkal: „vétkeztem., mert megszegtem a Jehova szavát és a te beszédedet1

'- és midőn a haragosan távozni akaró prófétát viszszatartóztatandó köpönyegét megragadja s az kezében elszakad: a próféta ügyesen felhasználja a balságos jelenséget, hogy hirdesse a megdöbbent királynak: „ Jehova ma elszakasztotta tőled Izráel országát s felebarátodnak adta, ki jobb náladnál.1

' — Saul csak nagy kö-