Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-07-09 / 28. szám

egyedüli biztositéka ; miért is más részről az akadémiai tanpályának ez iránynak megfelelőleg kell idomíttatnia, szerveztetnie. A mely fensöbb tanintézetben az értelmiség ezen kívánalma nem talál kellő tekintetre, ott az elme örökké csak fanyalog élvezet, és fárad eredmény nélkül. Magától következik ennélfogva, hogy az akadémiai tanpályán a tanulás nem erőszakos rákényszerités, hanem szabad választás dolga; más részről a tanári előadás sincs fél, vagy egész esztendei cursushoz kötve, hanem a tudomány fejlettségéhez, mai álláspontjához képest szabadon hagyja minden egyéb korlátok felszedésével, mint & melyeket az ismeret maga vet magának. Hogy az akadémia reformját megkezdjük, azt a mostani tanerőkkel is megtehetjük ugyan, de addig is, mig a rendes tanerők szaporittathatnának, sőt azután is, az egyetemi élet gyakorlata szerint, nagyon üdvösnek mutatkozik mindenütt mellék tanárok — úgy nevezett docensek — részvéte, munkássága, kik iskolai igazgatóság tudtával s kimutatott előadási képesség és tudományos miveltségük szerint, a tantermekben felolvasásokat tartanának, s magokat később rendes tanáriszékre is érdemesíthetnék. A tanerők ily berendezése és irányzása eszközölné már azt, hogy egy egy szakban több tanár előadását is hallhatná az ifjúság, s már az iskolán belül felköltetnék az elmék ruganyossága ; s midőn a tanár a tudomány fegyverével és előadás szabatosságával igyekeznék diadalt szerezni elveinek s nézeteinek, a fiatal elme is hozzá szoknék találni és tájékozni magát az egymástól eltérő, gyakran egymással ellenkező nézetek és tanok versenyében, s elsajátítaná magának a szabad, önálló gondolkozás máskép soha meg nem szerezhető áldását. Hogy rövid legyek, ezekbe foglalom javaslatomat : emeljük az akadémiai tanpályát, úgy a tanárok, miként hallgatók részéről a szabad tanítás és tanulás elvénél fogva egyetemi színvonalra. A mint mondottam, az nem kárhoztatás a múltra, sem célzás a jelenre, mely protestáns életünknek a körülményekhez mért időszerű fejleménye. Én a tudomány, mint tudomány, és a tanügy fontosságára való figyelmeztetéssel ajánlottam, s ajánlom a tanszabadság elvét, s akadémiánknak egyetemi színvonalra emelését, a köztanácskozásnak. Ha az elv mint cél és szabályozó elfogadtatnék, ki lenne mondandó, hogy ezután minden lépések, minden intézkedések ez irányban fognak elrendeltetni, foganatba vétetni, s a terv részletes kidolgozására egy külön tanügyi bizottmány lenne kinevezendő; ennek lévén feladata az anyagi forrásokra is rámutatni, mert hiszen természetes, hogy mind ezen, más nemzeteknél ugyan épen nem uj eszméket, nálunk majd csak az idő érlelheti meg; azonban ugy vélem, hogy még akkor sem hiba a mi meggyőződésünk szerint egykor majd gazdagon gyümölcsözendő magot elvetni, habár biztosan tudjuk is. hogy annak mi magunk, a természet rendje szerint, nem élvezhetjük többé terményeit! De meg honunkban s itt át akarok egy más a főtiszteletü egyházkerületi gyűlés figyelmére nagy mérvben méltó tárgyra térni, honunkban mondom, azon körülmény is javalja, miszerint ne késedelmeskedjünk semmi jóval; és igy azokkal sem, melyektől üdvét várjuk nevelési ügyünknek, mivel a velünk szemben álló sokféle külső akadályokat nem szabad soha számításaink ból kihagynunk. A közelmultat tekintve nem mondhatjuk ugyan, hogy egyházi és iskolai életünk tetemesen lett volna akadályozva szerves működésében, de merültek mégis fel mindig olyatén jelenségek, melyek ellenfeleink szemmeltartására kényszerítenek bennünket. — Igy például szabad-e azt ignorálnunk, hogy a tanügy központosítása, autonomiánk e vészfellege, máig is még csak nevet változtatott ; de valósággal el nem ttint, lényegében szét nem oszlott! Mit az oktatálstanács már csak puszta létezése is világosan mutatna, még ha nem olvastuk volna közelebbről ilyetén hivatalos jellemű nyilatkozatot : „A központi oktatástanács azért állíttatott fel, hogy faltartsa a magasabb egységet; mert nem volna jó, ha Magyarország visszatérne azon útra, melyet 1848-ig követett. Megvan ugyan joga, hogy a tanügyben kellőleg intézkedjék, de a m agasabb egység megkívánja, hogy egy szakférfiakból alkotott tanács kisérje figyelemmel." Van-e, s mennyiben ezen központi oktatástanácsnak összeköttetése a magyar országos kornoányhatóságok azon intézményeivel, melyek közöl az egyik újra főiskolánk nyilvánossági jogának megvonásával fenyegetödzik, a másik pedig még az országos határon túl is üldözőbe veszi a prot. iskolai bizonyítványok érvényét azon rom. kath. ifjakra nézve, kik iskoláinkban tanultak, azt világosan ki nem mutathatjuk ugyan, de elég, hogy ezen intézmények léteznek. Mi tiszteljük az állam felügyeleti jogát, s azt mindannyiszor ünnepélyesen kinyilatkoztatjuk, de hogy valamelyik kormányhatóság az iskola és tanügy minden szálait kezébe fogja s korlátlan uralmat gyakoroljon mind a felett, s a legcsekélyebb részletekig a mi oktatásnak neveztetik, ezen kísérlet s ennek érdekében tett ama fenyegetés ellenében mindannyiszor a törvény vértje alá vonulunk, s azt az önhatósági jog megsértésének tekintjük. S mig iskolánk a törvény által szentesitett létezéssel bir, azt senki előtt el nem zárjuk, s ha a legfőbb országkormány korlátokat von a róm. kath. ifjak elé, azt feljegyezzük, mint a szülei szent jog megsértését s kiáltó tanúbizonyságát annak, hogy az annyiszor pengetett egyenjogúság csak írott szó, élet s malaszt nélkül. Továbbá, — s ez sem mellőzheti az egyházkerület tanácskozás figyelmét, — nem kis akadálya szellemi fejlödhetésünknek s annak, hogy valamely uj eszme nehezen válhat köztünk vérré, még az is, hogy gátolva vagyunk nemzeti irodalmunk saját elveink szerinti mivelé-