Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-01-15 / 3. szám

mány Károlynak „dem tráuen Wácliter Zions der Slovakei, und Vater seines vielgeprüften slovakischen Volkes" van ajánlva; még jobban tisztába jövünk, ha elolvassuk a címlap hátára bigyesztett mottót, melyet szerző Melanchton munkáiból idéz, s melyben a többi közt e következő szavak is előfordulnak: „Rursum ab ecelesia abesse oportet demo cratiam, hoc est, non est concedenda vulgo sine delectu, licentia omnibus movendi dogmata, aut pronunciandi de dogmatibus." Tekintve már most azt, hogy, mint a címlapon olvashatjuk, szerző a patensszerüleg rendezett pozsonyi superintendentia consistoriumának tagja, tekintve tovább azt, hogy e munka Kuzmány Károly urnák van ajánlva, tekintve végre a mottóul idézett sorokat, önkénytelenül is arra a gondolatra jöhet bárki is, hogy Sz. úr Cicero pro domo sua, a pseudo-protestantismus alatt a képviseleti egyházi autonom szervezetet v. mint ő magát kifejezi „presbyterial-synodal Verfassung"ot érti. Soha könyvismertető munkája ennyire megkönnyítve nem volt, mint e jelen esetben, mert csak a szerző szavait kell registrálnunk, melyeknek egy részében oly dolgokat bizonyít, melyeket még eddig senkinek sem jutott eszébe tagadni, más részében azonban annyira szembeszökő az absurditás, hogy mindenki első pillanatra észreveszi azt, s oly irtózatos ellenmondások fordulnak elő, hogy a hol cáfolni fogunk is, szerző saját szavaival fogunk cáfolni; de lássuk a medvét! Szerző munkáját, mint negyven éves fáradozásának, és tapasztalatainak első zsengéjét négy fejezetre, egy zárszóra és két függelékre osztotta. Az első fejezet cime: Tipárov <psDőo<s. Ebben a fejezetben elmondja Sz, úr, hogy „a mostani és a háromszáz évvel ezelőtti protestantismus, és ennek első világ* történelmi lefolyása között, nemcsak az a különbség, hogy most különféle irányú vallási pártok berzenkednek egymás ellen, mint inkább az, hogy most senkisem lelkesedik a vallás szelleme, hanem csak annak külső, üres formája iránt. Az egyházi dolgokban is nagy szerepet játszik az egoismus. Minél vénebb lesz, annál gonoszabb leszen a világ. A vallás lényege, positivuma ad minimum van reducálva, mintha e fölött az Isten birodalmának budgetjét ellenségesen korlátozó parlament őrködnék. Ellenben apraja, öregje telekiabálja az ember fülét szabad protestantismussal, szabad vizsgálódással, szabad szellemmel, autonomiaval, az államtól független apostoli egyházszervezettel, s más mit én tom miféle népboldogító constitutionalis szolásmódokkal." Ezután átmegy szerző az orthodoxia fogalmának értelmezésére ; s bár bevallja, hogy ő csak olyan kocaphilologus, mégis minden eddigi philologus véleményének ellenére azt vitatja, hogy e szó nem a „doxstv" tetszeni, látszani, vélni igétől, hanem „cíofa-tól" származik, mely szerinte annyit jelent, mint „dicsőségs kijelenti, hogy az orthodoxia „nemcsak bizonyos, határozott formába öntött nézet és vélemény, hanem az életben és a cultusban való megőrzése és épentartása mind annak, a mit történelmileg nyertünk, a mi közös, s amit apostolilag örököltünk," vagy „az Úrnak igazi s az apostoloktól örökölt szokásokkal megegyező magasztalása és dicsőilése" s szerinte azt kell orthodox theologusnak nevezni." A ki t r o t z dem und a 1 1 e dem szilárdan és mozdulatlanul áll a keresztyénség tanában, a mint ezt a sz. írás és a hitcikkelyek meghatározták.'' A „tudományos közbenjárást azonban, a mennyire ez a hitvilágának szolgálója és gépéül szolgál" a szerző nagy kegyesen megengedi, mer* jól tudja ő azt, hogy a keresztyén theologia tudományos közbenjárás nélkül nem képzelhető, tudja azt is, hogy a szívnek épen ugy, mint a tengernek meg van a maga dagálya és apálya, s hogy a gondolkodás nem gyakorolja egyenlően centripetal, és centrifugai erejét; de ő nála a tudományos közbenjárás, nem a tudomány, hanem a hit eszköze „credo, ut intelligam, intelligo, ut credam itn Sinne Anselmiazért kereken kijelenti, hogy Ő a tudományos vizsgálódást nem üzi saját szakállára, hogy ő e tekintetben nem akar individuumnak tekintetni, hanem csak ugy, mint egy „Werkzeugliches Organ der Kirche." Az egyház véleményét kéri ő ki a vallási dolgokat illető tudományos vizsgálódásokban, és a feleletet a hitcikkelyekben mindég megtalálja. Szerző ugy véli, hogy a reformatiót a hitcikkelyek tették azzá, a mi: „hitcikkelyek nélkül a reformatio nem volna isteni tény; csak a hitcikkelyek teszik a protestantismust egyházzá;" s kimondja a következtetést, hogy a jelenkor pseudo-protestantismusában az a Ttp/Zzov <peudos, hogy a modern protestantismus az orthodoxiát, tudatlansággal, antiprotestantismussal sőt még a nép iránti ellenségeskedéssel is vádolja. Erre azután sz. úr büszkefennyen kijelenti, hogy majd „ezt a lázasztó szemtelenséggel pöffeszkedő álprotestantismust fogja ő most néhány Schlupfwinkeljében felkeresni" s a nagy közönség bámulatára „leálcázni." Elismeri ugyan, hogy közötte és azok között az istentelen álprotestansok között egy irtózatos mélység tátong, legalább is olyan, mint a minő „a gazdagról és Lázárról szóló hasonlatban meg van említve" mégis ő neki gyíirközve ezt a mélységet szépen átugorja a következő fejezetekben, hogy „az álprotestantismus Schlupfwinkeljeihez hozzá férhessen az egyházijog, az egyházi szervezet és az ezek fölött uralkozó nézetek mezején." Nunc venio autem ad fortissimum caput secundum, melynek cime; „A jelenkor tanai és törekvései az egyházjogi téren ev. luth. orthodox világítással." Legerősebbnek nevezem pedig ezen caputot azért, mert ebben foglaltatnak azon tüzes meenykövek, melyeket szerző, mintegy olympi Jupiter, „az autonomia özönvize elől a tótság Ararát hegyére menekült bárkából,, a magyar autonom ev. egyházra és ennek országszerte tisztelt négy superintendensére szór; de ne ugorjunk át semmit menjünk sorban. Először is elmondja szerző, mi ö nézete az ekkle'zsiáról, s ugy vélekedik; hogy a symbolykus könyvekben nincs egészen hibátlanul meghatározva a ekklézsia fogalma ; szerző szerint az egyház nem egyéb, mint „az 6