Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-05-20 / 21. szám

hon csaknem minden néptanítói, mintegy varázsihletésre egyletekre s képző körökre alakulnak, küzdve verse­nyeznek hivatásuk magas feladatának minél célirányo­sabb mérvben megfelelni, s minél inkább kiérdemelni, s illő helyére emelni fel azon állást, melynek szégyenitő rongyai oly sötét árnynyal vonták be eddigelé a nevelés borongós egét. Most mindenkinek lelkéhez van forva egy irányadó népnevelési közlönynek elkerülhetetlen szük­sége, melyet részvétlenségből, vagy szükkeblüségből föl nem karolni annyi volna, — mint a sötétben botorká­zónak botorul lökni el magától a világító lámpást, mely­nek a fényénél bizton haladhat célja felé. Én azon hí szemben élek, hogy az a tanitói testület mely 1860-ban részvétlensége által a „Néptanítók köny­vét" Istenben boldogitá, — bár t. Simon úr nem egészen alaptalan állítása szerint, mind szellemi, mind anyagi stadiumának most is ugyan azon fokozatán áll; most a lelkesültség percében, ha nemes hivatásu vezetői megütik a riadót, — hasonlítani fog azon minden demoralizálástól ment hadosztályhoz, — mely bár tegnap csatát vesztett, — de ma lelkesült parancsnokának felvillanyozó szavára szuronyszegezve rohan előre vérével mosni le a szen­vedett gyalázatot. Hogy a megjelenendő „Népiskolai Közlöny" egye­temes legyen-e vagy csak pusztán népiskolai ? ezen kér­désre úgy látszik a programm kivonalozása egészen meg­felel. Mi is azon hitben élünk, hogy a felsőbb nevelő-in­tézetek felsőbb regiókba élnek, azoknak más sférájok más tendentiájok van, — azoknak mély tudományosság­gal szerkezteit — bölcseleti, exegetai, nyelvészeti értekez­leteik nem a mi gyomrunknak valók — mi azokra legfe­lebb is, csak epedve tekinthetünk parányiságunk szük köréből — mit ér vaknak a világosság — siketnek a harmónia ? félő, hogy ezek által leszoríttatnának a ne­künk illő tárgyak a lap szük köréről, és mi a szegény Lázár kosztjára szorulva, kénytelenek lennénk a tudo­mányban dúsak asztaláról lehullott emészthetetlen szel­lemi hulladékokon tengődni. Kívánatos tehát, hogy a Közlöny legyen népiskolai, mely kizárólag a népiskolák légkörében hintse üdítő har­matát — hazánk népnevelészete mindenkor igénybe ve­end egy lapot. Nem hiszek néptanítót — ha mindjárt ket­tesével vagy hármasával pontosítják is össze filléreiket, hogy ha kelll áldozattal is ne járuljon felmaradásához, — á'nnyiVal inkább, mert ez erkölcsi kötelesség és tarto­zás, az erkölcsi kötelmek teljesítése pedig oly szent, mire Okosság és becsületesség egyaránt köteleznek — ki ezt a bírót keblében nem érzi —az nem népnevelőnek való. Berzi István, szilvási református tanitó. KÖNYVISMERTETES. Halotti imák. Közönséges ese­tekre és alkalmakra irta Szász Károly helv. hitv. lelkész és a magyar tud. akadémia 1. tagja. Debrecen. Kiadja Telegdi Lajos 1865. Sokan azt gondolják fiatal lelkészeink közöl, hogy az egyházi irodalomban első próbalépés az egyházi-ima készítés és kiadás. S ha valaki egyszer képes volt ima­gyüjteményt készíteni és kiadni, ezzel a próbatétet letette a járszalagot bátran elhagyhatja, önálló íróvá lett és ne­vét megalapította az irodalomban. Én is egy véleményben vagyok velők egy kis külömbséggel. Azt vallom jelesen én is, hogy a ki imákat tud készíteni, olyanokat, ame­lyek a próbát kiállják, az az egyházi iro­dalomnak legalább egy ága, t. i. az istentiszteletre vonat­kozó ágára, tehát imák, liturgiái beszédek és prédikációk készítésére alapképességgel bir. Az imakészités igen könnyűnek látszik. Mert hiszen azt sürgetik a liturgusok, hogy az ima mindenekfelett egyszerű legyen, mi könnyebb pedig, mint egyszerűen írni, összeszedni azokat a megszokott imaszavakat, melyek gyermekségünk óta füleinkben csengenek és kész az ima. Holott semmi sincs nehezebb, mint imát ké­szíteni, hasonlithatlanul nehezebb, mint akármi más tárgy­ról írni. Ha tudományos kérdésről kell értekeznem, mint­hogy azon tehetségeimet használom, melyek akaratom alá vannak rendelve, kényszerithetem azokat bármely pillanatban a szükséges munkára, s ha a tudományos kép­zettség nem hijánzik, kitűnő munkát készíthetek. Ellen­ben lehetek lángész, az egeket verhetem tudo?i>ányómmal, mégsem fogok jó imát írni, akkor a mikor akarok. És mig amarra t. i. a tudományos vizsgálódásra kizárólagos joggal csak némelyek, t. i. a képzettek bírnak; addig emerre a természettől képesítve van mindenki és igen gyakran buzgóbban imádkozik az, a ki az ismeretnek még csak kezdetleges alapjával sem bir, azaz olvasni és irni sem tud, mint a tudós, a ki szépen kidolgozott imát tud ké­szíteni. Hogy ez igy van, azt igen természetesnek találom, mert ez t. i. az imádkozási képesség annyira felséges s oly végtelenül boldogító kincse az embernek, hogy a min­denható még a legbünösebb embert is sajnálta annyira sújtani, hogy e kincs közösbirtokából kizárja. Azért ezt feltételekhez kötnie nem lehetett. Adott mindenkinek szí­vet s az imaképesség magvát abba vetette el. Itt van már a dolognak a sarkpontja, A ki csak észszel dolgozik imá­ján, keresvén a szavakat és a bibliai kifejezéseket, az megcsalja a hallgatókat, a kikkel imádkozik. A ki pedig a szíve tájékán bolygó hamis érzelmektől indul ki, az még megcsalja magát is. Az imát kívülről szivünkbe bekény­szeriteni nem lehet, az Isten által szivünkbe plántált magból kell annak kiindulni, mely mint isteni adomány vissza az isteahez törekszik, ez nyitja meg belőlről a szív zárait, feloldozza a nyelv kötelékeit, hogy szavakban ömöljék ki. A kinek imája nem ily módon készül, az maga kimondhatja maga fölött a kárhoztató ítéletet. És mivel

Next

/
Thumbnails
Contents