Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-05-20 / 21. szám

a prédikációnak szülőannya a vallás, a vallás pedig a szivbeu gyökerezik, ezért mondottam, hogy a kinek imája a próbát kiállja, az — a mellőzhetlen ismereteket feltéve — jó istentiszteleti beszédeket is írhat, mivel a kenetet, hatást ezeknek is a sziv adja meg. Imákban bövölködik egyházi irodalmunk és még is ebben nagy szükséget szenvedünk, mert azok között a mikkel bírunk sok lelketlenül készült, ezért azok lélektelenek, üresek, buzgóság nélkül valók. Hihetőleg midőn a szerzők íráshoz fognak, csak azért ülnek le, mert imát akarnak vagy imát kell irniok; de bensőleg erre indíttatva nincsenek. Pedig hijába válogatják itt meg a szavakat, a szép és ékes kifejezéseket, buzgóság nélkül ezek is csak konganak. Megmondotta az apostol: H a angyaloknak nyelvén szólanék is, ha szeretet nincsen bennem, olylyá lettem, mint a zengő érc és a pengő cimbalom, az írásban pedig az isten iránti szeretet, az Istenhez való vágyakozás nyilatkozik. De a vád egész súlya nem terhelheti az irókat, mivel nem levén egyházunkban az ily könyvek bírálatával megbízott választmány, mely a haszontalan növényeket irtogatná és az egyház nevében kimondaná, mi használható, mi nem, a dudva is buján tenyész, s használja kiki azt, a mit könnyebben kezéhez kaphat, és gyakran maga az iró is azt hiszi, munkája jó, mert senki sem mondotta meg, hogy nem jó. Ennyi pedig a szabadságból is sok és ártalmas. S valósággal ha olykor istentiszteleten az egyház egy ily belopózott mostoha szülöttét hallom beszélni, erővel e szavak jőnek nyelvemre : Öröködbe uram pogányokjöttek. De ezeken majd, ha más nem, talán segít az idő. A könyv, a melyről most tulajdonképen szólani akarok , nem az emiitettek categoriájába tartozik. . Nem azért, mert olyan nevü ember írta, a ki sokoldalú hasznos munkásságáról ismertette meg magát olvasni szerető közönségünkkel. Nem is azért, mert ünnepelt iró. Véleményem szerént alig lehetne nagyobb irodalmi bűnt elkövetni, mint egy rosz imakönyvet jónak mondani azért, hogy a szerző hiúságának hízelegjünk. Ha valamely szépirodalmi vagy tudományos pályamunka bírálatában a kritikusok a szerző iránti hizelgésböl leikök} e veszik a bünt, hogy a közönséget megcsalják, mellőzvén a legtöbbet érő müvet a silányabbért, a közönség kimondja ítéletét a kritikusok fölött, elveti a szeréntök jobbat és előveszi a silányabbat. Ezzel a közönség igazságot szolgáltatott magának. De a megcsalt fiatal lelkész, a ki sokszor elegendő gyakorlottsággal még nem bir arra, hogy határozottan ki tudja mondani Ítéletét valamely imakönyv felett, nem levén módjában csak az sem, hogy többeknek egybehasonlitásából szerezze meg ez ismeretet, az ajánlatra elfogadja a roszat s meglehet jobb érzelmei dacára is, — melyek sejtetik vele az ima valódi becsét, — a tekintély után elhiteti magával hogy az jó, s maga is olyat törekszik készíteni, s ö meglevén csalva, talán egész életén keresztül csalja gyülekezetét hazug szavaival, melyek nem szívéből, hanem csak ajkairól hangzanak. S a szegény gyülekezet nem érezve magát feljogositva arra, hogy lelkészét figyelmeztesse, — pedig a hallgató sokkal inkább észreveszi a hidegséget mint az imádkozó — csak kínlódik, nem levén alkalma, kisóhajtani szíve érzelmeit, s a teher szakadatlanul szivén marad. A gyakorlati lelkészek értik: mit akarok ezzel mondani, mert nekik van legtöbb alkalmuk meggyőződni arról, hogy a szívből jövő ima, szívhez szól 5 s ilyenkor a buzgóság lassú moraja betölti az Istenházát, mely buzgóságnak folyama magával ragadja még azt is, a ki buzgóság nélkül jelent meg. Ezért mondom, hogy nagyobb bünt elkövetni nem lehet, mint itt az igazságot meghazudtolni és a lelkiismeret ellen szólani. Ezek igazolják már azon állításomat, hogy a kezünk alatt levő imagyüjteményt nem azért mondom jónak, mert a szerző nevét viseli; hanem, mert minden eddig általam ismert halotti imagyüjtemények között leghasználhatóbb. Ezen imagyüjtemény két részt foglal magában, melyek ismét szakaszokra oszlanak. — Az első rész az életkorhoz alkalmazott imákat foglalja magában, mely az életkor négy szakasza szerint, négy szakaszra oszlik. Az első a Gyermekek fölött; a második az Ifjak fölött; a harmadik a Középkorúak fölött; a negyedik az Öregek fölött mondandó imákat tartalmazza. A második rész a különösebb alkalmiimák a t foglalja magában. Ennek a résznek ismét három szakasza van. Az első az Időszakiakat azaz : azon imákat tartalmazza, melyek az időnek p. 0. tavasz, ősz, Nagypéntek, Adventnek stb, figyelembevételével készíttettek. A második szakasz aRendkivüli halálesetekben, és nagy szenvedők fölött; a harmadik pedig a kiváló jelességü egyének fölött mondandókat foglalja be. Végül a T o 1 d a 1 é kban elő- és utófohászok vannak. Látnivaló e tartalomból, hogy szerző munkája bő és benne a legtöbb alkalom figyelembe van véve. Szerző ismert költői képességénél fogva tán hivatva is van jó imairásra. Az tagadhatatlan, hogy az ima valósággal nem egyéb mint a szív költészete. S valamint általában a költészet valósulást nem az anyagi világban, hanem az eszmék világában keres: ugy a szív valódi nyugalmát a végetlen eszmében igyekszik föltalálni. S mivel az iszonyú külömbséget, mely közte a tenyérnyi életű, tehetetlen emher s az örökké való és véghetetlen hatalmú Isten között van, legelevenebben erezi egy kedvesének koporsója fölött: itt nyilatkozik legélénkebben az erőtlenség érzete is, mely a fájdalmak hullámai között gyámolt, támaszt e földön híjában keres, s esdeklő vágyakozással fordul Istenhez, hogy ő tőle kérjen isteni nyugalmat lelkének, mely békén tür és remél. Ez nézetem szerint eszközlő oka a halotti imának. S az imádkozó lelkésznek feladata a megterhelt szívet valóban Istenhez vezetni. Mivel pedig azon lény, a kihez fölemelkedni törekszik a