Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-04-30 / 18. szám

Ennyi bizonyság ugy hiszem elegendő annak kimutatására, hogy a helyreigazító által a nyilvánosság piacára kiállított azon egyéni nézet, mintha a vallási egyesülés ideája „vizsgálat nélkül" bocsáttatott volna a világ elé, s szerző az e tekintetben kibocsátott királyi rendeletek s hozott egyh.kerületi végzések megvetéseért, nem pedig a könyvnek szellemi részeért feddetett volna meg a veszprémi egyh.megye általi közvetítettségben nem egyéb ráfogásnál - . . . s szeretem hinni, hogy ennek oka nem az akaratban, hanem a történelem teréni járatlanságban keresendő, értvén itt a vallási egyesülés ideájának történelmét. Az ideában nyilatkozott szellem volt az, melyet az e.kerület leláncolni igyekezett, melynek szerzőjét h áborgatta shaa cancellária ítélete nem oly szelíd, akkor valószínűleg hivatalos állását is megingatta volna. Hogy mennyire volt fenyegetve szerző, abból is kitűnik, hogy a recensiót parancs folytán iró dicső emlékezetű Márton István is tartott a szomorú következésektől, mi kitűnik egyik élces levelének e soraiból: „tiszt. Pap István uram ideájának megvizsgálására tiszt. Sebestyén István úr és én vagyunk főt. superintendens úr által kinevezve , hogy azon munkát a superint. gyűlésre censeálnánk meg. Én irok. Furcsa lenne, ha valamelyikünk Ábrahám kosává lenne, ki Izsákért halt meg az irások szerint. Mert én a tiszteletes szerzőt a vallás definitiójából fogom védelmezni a megfeszítés ellen." — Egy másik levelében (1823. mari. 28.) igy ir: „szörnyű dolgot olvasok, azt olvasván, hogy tiszt, uram nincs citálva. Már most vagy különös deputatio lesz erre, vagy a tractusra inviáltatik a dolog. Ez utóbbit, si quid rideo, jobb szeretném. Wormatiáról többé szót se tegyen t. uram, mert ugy örökre — hinc est. Hanem az egész mentsége ebből álljon; uraim ! én lelkiismeretből irtam, és ha hibáztam, Pál apostolként tudatlanságból hibáztam. Más mód nincs a szabadulásra! Privátim szólni: iszonyú képtelenség — ne quid plus dicam! — nulli crede. Már én szavait is tudom t. uramnak, a miket veres plajbásszal substraháltak, quasi verba sangvinaria !" Több levél is van még kezemnél, de mert személyek jönnek elő bennök név szerint, s én azon hiedelemben, hogy félelem és politika által vezéreltettek az iró zaklatására — a halottakat az élet Ítélőszéke elé vinni nem akarom, e leveleket pihenni hagyom, s pihenni fognak azok, ha csak ujabb helyreigazítások ki nem ragadják nyugovó helyökből. Mint valami csekélységet — csak ugy odavetőleg említi helyreigazító, hogy: „a főt. superintendens úr előtti megjelenés a komjáthi classis I-mae canon XXVII ezerint lehetett." — Itt nem lehetőségről, hanem valóságról van szó, mert az egyh.megye világos rendeletet kapott az egyházkerülettől, melyben utasíttatott, hogy szerzőt főt. superintendens úrhoz küldje oly végből, bogy a vele az idézett kánon szerint bánjon el. S kérdem : csekélység-e ez ? Nem a protestantismus szellemével ellenkező lélekismereten való uralkodást tanusitott-e az egyh.kerület akkor, mikor szerző fejéhez oly cánont akart sújtatni, mely nem a tudományos nyomozódók, hanem az apostaták ellen hozatott; meg akarta esketni s reversalist igyekezett vele adatni arról, hogy oly szellemben többé soha sem ir és gondolkodik, a mint kárhoztatott könyve szerkesztésekor irt és gondolkodott! — S az egyházmegyei consistorium el is küldé szerzőt főt. superintendens úrhoz, ki azon elhatározással ment Dadra ad verbum episcopale audiendum, hogy ha a superintendens az egyh.kerület határozata szerint jár el, s a XXVII-ik cánon értelmében reversalist követel tőle, akkor „inkább hivatalától engedi magát megfosztatni, sem mint olyanra kötelezze magát, mire önérzettel biró becsületes embernek önmagát lekötelezni nem lehet, nem levén hatalmában — mint fog ezután gondolkozni, s nem kárhoztathatván önmagát a gyehennára, hogy ott a gonosz lelkekkel legyen társalkodása." Ez elhatározását ki is jelenté — még pedig csakhamar az egyh.kerületi gyűlés által ellene hozott kedvezőtlen végzésnek vele lett közöltetése után Tóth Ferencnek, ki akkor egyh. ker. főjegyző volt. A superintendens azonban szót sem tett a reversalisadásról, barátságos — tudományos beszélgetések közt folyt le a nap, kijelenté szerzőnek, hogy ha a többség által hivatalvesztésre lenne kárhoztatva, e határozatnak ő szegülne ellene, s saját Ítéletét e szavakban mondotta ki: „az ideát még azután 200 évvel kellett volna írni." E kedvező bánásmód, mint szinte a superintendentiának szerzőt hivatalban hagyó kedvézőbb utó-eljárása „valószínűleg" annak tulajdonitható, hogy már akkor megjött á cancellária végzése, mely csak a munkának többszöri kiadatását tiltotta meg, de az irót nem sújtotta. Nem kellett többé attól tartaniok, hogy ha a szerzőt büntetés nélkül hagyják, akkor a politikai kormánynyal szemközt nehéz felelősséget vállalnak magokra. Voltak, kiket az ideában fejtegetett eszmék iránti ellenszenv, a rideg eonfessionalismushoz való makacs s merev ragaszkodás — és voltak ismét, kiket (mint Jézus ellenébe Pilátust) a politika hajtott a szerzőt háborgató, inquiráltató, a veszprémi egyh.megye consistoriumát „inquisitions Tribunál"-lá átalakító táborba. Hogy a tribunal protestansiabban járt el, mint utasítása szerint eljárnia kellett volna, hogy a mit a szerző beadott nyilatkozatában feltételesen mondott, hibázható embernek mondván magát, ki ha tévedett, kedvesen veszi az útba igazítást — — azt az egyh.megyei consistorium az általa hozott ítéletben „szerző által beismert tévedés"-sé bérmáltassa — hogy főt. superintendens úr nem a komjáthi classis I. canon XXVII. szerint bánt el szerzőjével, holott a szerint kellett volna az egyh.kerületi végzés következtében elbánnia, az nem az egyh.kerületi akkori consistoriumi többségének érdeme.