Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-04-30 / 18. szám

dolatát, csakhogy észre ne vegyék, hogy e főpontra nézve a „ „Jézus élete itészi kidolgozásának" " szerzőjével, kit ő minduntalan fitymál, egy értelemben van, — ezt rendeg dolognak kell találnunk. Sőt maga Baur is azon nyilatkozatot ejté ki, hogy Jézus feltámadása voltakép mi légyen, az a történeti vizsgálódáson kivül esik, (Das Christenthum der drei erst. Jahrhund. 39. 1.) s ezzel, legalább a szóból Ítélve, az égető kérdés elől kitért." Strauss szerint a feltámadást abban az értelemben, melyben az evangyélisták veszik, nem lehet elfogadni, „hogy egy ily hallatlan csudát valósággal megtörténtnek ismerhessünk el, oly módon kellene annak bizonyittatnia, hogy az efféle bizonyságtétel nem igaz volta nehezebben legyen gondolható, mint annak valódisága a mit bizonyit." A tanuknak tehát mindenekelőtt szemtanuknak kellene lenniök, szükség volna, hogy azok magok tudósitnának minket az esetről, a kik annál személyesen jelen voltak. Evangyéliomaink közt azonban egy sincs, melynek valódi szerzője apostol vagy Jézus életének szemtanuja volna. A Jelenések könyve, mely a tizenkét tanítvány egyikétől eredhetett, azon általánossá vált hiedelemre nézve, hogy Jézus kivégeztetése után feltámadt a halhatatlanságra, nem igazit el bennünket (v. ö. 1, 5. 18. 2, 8. stb.). Azon iró, ki pontosabban értesít arról, mikép merült fel a tanítványoknál a feltámadási hit, Pál apostol, ki azonban maga is a mások közlésén indul el (1 Kor. 15, 3-7 s köv. v. ö. Gal. 1, 18 s köv. 2, 9.) s tőle csak annyit tudunk, hogy némelyek a feléledt Jézust látni hitték. (—oxpdrj). Ha e tárgyban többet akarunk tudni már az evangyélistákhoz vagyunk utasítva, de a kiknek egyikéről sem tehetjük fel azt, a mit Pálról, hogy t. i. tudósítását szemtanuk szájából vette volna. Ide járul még az, hogy az evangyélisták előadásai Pál adataival épen úgy, mint az önmagáéival sokszoros ellenmondásba jönek. — Strauss az ellenmondásokat élesen figyelő s boncoló elméjével sorban a halál árnyékába burkolva." H a s e a halott-feltámasztásokról már előbb nyilatkozván, ott meglehetős világossággal kimondta, hogy azok csak „gyógyítási csudák" voltak, „holtnak tartott, de még rothadásba át nem ment" egyéneken. Innen közönséges gondolkodásmód szerint azt következtetné az ember, a mit Strauss, hogy t. i. H a s e szerint Jézus csakugyan nem valóságos halálba, hanem csupán tetszhalálba esett a kereszten. Azonban most jön a java! „E szerint tehát Krisztus nem támadott volna fel a halálból!" igy folytatja H a s e. „En nem merem elmondani Pállal: a li hitetek hiábavaló. . . . Előttem megfoghatatlannak látszik a keresztyénségnek világvallási rendeltetése, hogy ha végtére is kiderülne, hogy az egyház Öncsalódáson alapul, mert a feltámadási hiten alapul." Most hát már H a 8 e tulajdonképeni értelméről e dologban még annyit sem tudhatunk, mint ezelőtt. Hanem annyit látunk hogy szerinte az egyház „öncsalódáson nem alapulhat." És igy ő tán utoljára is azt hiszi, a mit az egyház, hanem ekkor aztán szó sem lehet többé tetszhalálról. Sz. S. kiemeli s egymással szembe állítja. E térre azonban, nehogy hosszadalmas legyek, ezúttal ném követem. Csupán okoskodásai ereje jellemkezéseképen említem meg a következőket. A feltámadás valódiságát kezdetben magok a tanítványok sem hitték (Luk. 24, 11. Márk. 16, 12. s köv. Mát. 28, 17.). Jézusnak végre személyesen kellett megjelennie közöttök (Ján. 20, 19, 26. 21, 5. 9. 12. Luk. 24, 36 s köv.), a mi véletlenül és zárt ajtón keresztül történt. Ekkor megmutatja nekik, hogy az nem valami „szellem," hanem husa és csontjai vannak, s hogy a meggyőződés teljes legyen, megtapogattatta velők lábait és kezeit, s előttük sült halat, lépesmézet és kenyeret evett. Hogy ha itt az evés és megtapogatás történeti igazsággal birna, semmi kétség sem forogna fel többé, hogy az, a ki a tanítványoknak megjelent, természeti, eleven és testtel biró ember volt. De az a körülmény, hogy a sebhelyeket épen az a Jézus mutogatja és tapogattatja meg, ki a keresztfán már meghalt, s az a másik különösség, hogy a zárt ajtón keresztül jövetel természetes testű s eleven embernek tulajdoníttatik, egészen meghökkenti a történetvizsgálót. Ez oly ellenmondás a mit együtt elgondolni ismerő képtelenség. „Az a test, melyet megtapogatni lehet, melynek tehát ellenállási ereje van, nem lehet, hogy zárt ajtókon keresztülhatoljon vagyis amaz ellenállási erővel egyszersmind ne is birjon; valamint megfordítva, annak a testnek, mely a deszkákon feltar -tóztathatlanul keresztülhatol, nem lehetnek csontjai és gyomra, hogy a kenyeret és sült halat megeméssze.'' Itt tehát nem valóságos megtörtént dologról, hanem ábrándos képzelem fejtéseiről lehet szó, mely jól-roszul bizonyos dogmatikai fogalomnak kívánt alapot szolgáltatni. (287-295. 11.) Miután szerzőnk még egy külön cikket szentel azon bizonyításnak, hogy Jézus feltámadása alatt az ö természetes feléledését, mint a rationalisták akarják, érteni nem lehet, áttér annak megmagyarázására: h ogyan jelent meg Krisztus Pál apostolnak? E cikk egyik fénypontja az uj „Jézus életének," de épen ezért szerző körmönfont bizonyitgatási módja nem engedi meg, hogy belőle kivonatot készítsek, annyival kevésbé, mert a kivonati rövidség némikép mindenütt ellensége lévén az előadási világosságnak és érthetőségnek, nem akarhatom gyöngíteni az eredeti előadás hatását, és erejét, melylyel okvetlen bir. Szorítkozom tehát nagyon rövid szavakkal csupán az eredmény megemlítésére, mely nem más, mint hogy tárgyi megjelenésről szó sem lehet. A tünemény egészen alanyi, mint a mely Pál elragadtatása közben az ő lelki szemei előtt folyt le s határozottan mutatja, hogyan kell értelmezni a tanítványok e nemű látmányait is, mert a milyen volt Pálnál a krisztusvizio, épen olyan volt a tanítványoknál is. (299—304 11.) Azon kérdésre, hogyan származott a Jézus feltámadásáról szóló közhit?