Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-04-30 / 18. szám

zásából szabad és keli az ifjúnak munkakört s illetőleg tanpályát választani; másodszor, hogy neki meg nagy és erős erkölcsi kötelessége önmagát gondosan megvizsgálni, önmagával szigorúan számot vetni, és egyedül azt a szakot választani a mi képességének s erejének megfelel, a mely foglalkozáshoz oly meleg szeretet vonzza, hogy az életének állandó légköre leend. Ha könnyelmű meggondolatlanságból vagy melléktekintetek miatt nem a hivatásának megfelelő pályára lép, az b íi n, ha pedig tévedésből hibázza el, szerencsétlenség, mindkét eset káros következményei kimaradhaílanok, akadémiai tanulmányai terméketlenek leendenek, s innét kiinduló pályáján pedig az életben egyfelől hivatala és teendői nehezednek kinzó teherként vállaira s egész életén át gyötrik, másfelöl ő maga lesz munkakörének és környezetének nyomorgató nyűgje. A közműveltségre, egyházra, tanodákra és a közélet bármely intézményeire nem a roszakaró emberek hozzák a legnagyobb romlást, hanem organumaik renyhesége, a nem hivatásuknak élő és feladatuknak meg nem felelő emberek hozzák erjedésbe és szétmállásba az intézményeket, a melyeknek megannyi fölemésztő parasitjai. És e párásítók rendesen az illető akadémiai pályákra nem szeretetből, nem hivatáíérzetböl lépő ifjakból teremnek. Tehát egyedül a szellem szabad elhívása vezetheti az ifjút az akadémiai terembe. (Már csak ennél fogva is szükséges, hogy a főtanodában minden tudománykar képviselve legyen) ; de hát ott az előadásoknak mi sajátlagos céljuk van'? Az, hogy a hallgató az illető tudományban ne csak tájékozást és ismereteket szerezzen, hanem magába a tudományos gondolkodásba legyen bele vezetve, olyképen, hogy a mi uj ismeretet szerez is, az is mind saját belátásának és gondolkodásának productuma legyen, mintha maga találta volna föl. Valamint a gyakorlati foglalkozás terén az a fődolog, bogy a fiatal embernek önálló akaratiránya vagy jelleme fejlődjék ki, hasonlóul az értelmiség körében az a feladata, hogy Önálló felfogása, saját meggyőződése és tudományos világnézete képződjék. Erre módot nyújtani, s ezt eszközölni segíteni az akadémia legfőbb feladata. Fölebb I. cikkünkben említettük, hogy csak az tudományos igazság, a mit saját eszem olyanul bizonyít be, ezért sajátképen nem is lehet megtanulni, hanem csak producálni; láttuk, hogy ene a tudományos bizonyosságra az első kezdet a kétkedés, vagyis a teljes bizonytalanság, s csak azon keresztül lehet eljutni meggyőződésre. Ugyanez a dolog menete az akadémiai ifjúnál is. A gymnasiumban a tanításokat betanulta, és igazul elhitte. Később midőn kezd maga reflectálni és ismereteit egybeveti, azok közül sok olyan, a mit előbb természetesnek talált, furcsának és érthetetlennek tetszik előtte. Majd olvasgatva, társalogva, vagy az akadémiai tanárok különböző előadásain, egy azon tárgyról különböző, sőt ellenkező nézeteket hall, a melyek elméjét megzavarják, mind nagyobb bizonytalanságba jut, s e zavar, kétség és küzdelem tart mindaddig, a mig saját egyéni eszét, a hallott elvekkel s állításokkal kiegyeztetni nem tudja, vagy pedig a hallottak mindegyikétől eltérő saját felfogásra nem jut; mindkét esetben a mit azután megnyugtató igazul tud, azt nem csak ugy tanulta el másoktól, hanem maga okoskodta ki, tehát saját productuma az. Erre a producálásra kell segíteni a tanár előadásainak. A tanár nem csak azt mondja el, hogy mi igazság, hanem azt is, hogy az miért igaz, kifejti azt, felmutatja annak eltérő felfogásait, és indokolja sajátját. Ez teszi előadását tudományossá. Azonban egyszersmind felmutatja azt is, hogy ö miként, minő uton módon jutott erre az eredményre. Ez teszi előadását akadémiai tanítássá. A hallgató vele gondolkodik, elméjében megteszi ugyanazt az utat, a mit a tanár a nehézségek között átküzdött, s igy az egész kutatási gondolatfolyamatot reproducálja. Ekkép jő bele a hallgató az önbizonyosságra vezető tudományos gondolkodásba. A gymnasiumi tanár leckéjén tanítani igyekezik, az akadémiai pedig meggyőződést kelteni. Ezért főtanodában a lollbamondás legkevésbé célra vezető, sa németeknél divatos felolvasások is habár tudományos tekintetben szabatosabbak lehetnek, de nem foglalják ugy el a hallgató elméjét mint a szabad élő szó. Épen mivel az akadémiai munkásság célja az, hogy az ifjú Önálló felfogásra és meggyőződésre jusson, ezért magától értetik, hogy itt kéziratoknak s §§-soknak mint a tízparancsolatnak betanultatásáról, főleg oly értelemben, hogy azokat kész igazságokként megőrizze emlékezetében, szó sem lehet. A gymnasiumi tanár leckéjét köteles a tanuló megtanulni s elfogadni, akár egyez az ö nézetével akár nem, de a főtanodában az ifjúnak semmit sem szabad a tanár szavaiból elhinni, hanem csak belátni. A tanár előadja a tárgyat, kifejti hogy miként és mi módon látja azt ő ugy igaznak, s ha a hallgató is ugy látja be, és meggyőződik róla, ám jó, örülhet neki a professor, de nem igényelheti, csupán azt kell megkövetelnie, hogy a tárgyat megismerje, vele foglalkozzék, gondolkozzék róla, s e célból az ő előadására figyeljen, hogy azonban az ő leckéit bememorizálva mint valamely bölcseség kövét meg is őrizze, ennél akadémiai tanártól alig képzelhetni nevetségesebb követelést. A mely tanárok igaz tudásuk csalhatatlanságán&k érzetében , és a k a d emiai tekintélyük érdekében ezt igénylik hallgatóiktól, felejtik hogy eljárásukkal magokat a tudományos működés teréről az elemi iskolamester munkakörébe helyezik le. — Ezért a célzott öngondolkodás érdekében semmi sem sikeresebb, mintha egyazon akadémiában ugyanazon tárgyat több tanárok különböző álláspontról adnak elő. Hisz ez inkább baj, mondják, a mit az egyik állit, azt a másik megcáfolja, az ő állítását meg a harmadik forgatja ki, igy a mit az egyik órán tanul a hallgató, azt a másik órán kiverik a fejéből, ez által összezavarodik, s azt sem tudja mit tartson igaznak. Épen ez a jó. Ha a kezdő ember csak egy fölfogást hall, és többet nem is ismer meg, igen könnyen (és rendesen), mindig annak a járszalagán lesz vezetve, és sokat csak eltanult, s nem az ellentéteken keresztül küzdve érlelte