Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-04-02 / 14. szám

lott s oda ismét visszatérendő istenről' s általában oly szapora öndicsőitésekről vagyon szó, mik értelmes és szerény embernek saját nyilatkozatai nem lehetnek. Jézusnak a negyedik evangyéliombeli beszédei szakadatlan doxologiákból állanak ki, s hogy még ma is épületeseknek találják némelyek, csak azon szokásból érthető, hogy az első személyt rendszerint másodikba fordítják át. „Ha egy föllelkesült keresztyén a (véleménye szerint) mennybe ragadtatott Mestert ,világ világosságának' nevezi, ha azt mondja felöle, hogy ,a ki őt látta, magát az Atyát t. i. Istent látta/ — az ilyen ömlengések a hitteljes tisztelőnek becsületére válnak. De hogyha, mint a negyedik evangyélista, oly messzire megy, hogy a maga, Jézus feletti kegyes enthusiasmusának kifejezéseit Jézusnak szájába adja, mint ennek önmagáról tett nyilatkozatait, már akkor igen veszedelmes szolgálatot tesz neki." Azon ismeretes kevély szót: „Az állam én vagyok !" mindenki kebellázitónak találja, mert egymaga számára igényli azt, a mi mindenkit illet. Valódi nagy férfiú, mint II. Fridrik és Washingthon, ily nyilatkozatot soha sem fogott volna tenni. Fridrik szerint: „A király csak első szolgája az álladalomnak." Midőn Jézus azt kérdi: „Miért mondasz engem jónak, holott nincs senki jó, csak az egy Isten'?" — ép oly tiszteletreméltó előttük, mint megbotránkoztat vagy érthetetlenné válik, midőn Jánosnak (14, 9. 10, 30.) azt mondja: „A ki engemet lát, az Atyát látja, — én és az Atya egy vagyunk." Ilyet soha sem mondott önmagáról ember, kiben igaz vallásosság élt, hanem igenis elmondatta vele egy későbbi tisztelője, ki őt „mint emberré lett alistent" tekintette. Az a Jézus, kinek saját beszédei Jánosnál feljegyezve vannak, a történeti vizsgálódás előtt nem létezik, s annálkevésbé, mert a Ján. 1. 1 — 3 féle állitásnak a három első evangyeliomban semmi alapja sincs. Ez utóbbiak szerint a Jézus a szentlélektől nemzett ember ugyan, de nem a megtestesült teremtőige, a mi nem is lehet, miután a teljes hatalom égen és földön csak feltámadása után adatott át neki (Mát. 28, 18.). Jézus vallási öntudatát tehát a synoptikusokból ismerhetjük meg, hol a hegyibeszéd „a Krisztus-beszédek'' magvát képezi. — Az uj keresztyén világnézet ellentétes helyzetet foglalt el a régi zsidóval és göröggel szemben. Eddig a gazdagok, jóllakottak, mulatozók és hatalmasak voltak boldogok, a jövő világban a boldogság szegényeknek, éhezőknek, szomorkodóknak és szenvedőknek lett igérve. A nyomaték a külsőről a belsőre, mint egyedül lényegesre, tétetett át. A régi szigorú visszafizetés elve helyére Jézus béketűrést s szeretetet parancsol még ellenség irányában is, ama felséges nyilatkozattal végezvén egy helyt szavait: „hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, ki napját feltámasztja mind a gonoszokra, mond a jókra, és esőt ad mind az igazaknak mind a hamisaknak" (Mát. 5, 45.). Ez egy eredeti igaz vonása Jézus szelid s nemes lelkületének, és miután ezen megkülönböztetést— nem ismerő jóságot ruházza istenre, láthatni, mi okból nevezte őt legszívesebben ,Atyának.' Isten atyjok lévén az embereknek, ők testvérek egymás közt (Mát. 5, 22.). Ebből a testvéri egyenlőség és viszonyosság elve folyik, a keresztyénséget kiválólag jellemző humanitási paranes, hogy kiki ugy bánjék másokkal, a mint óhajtja, hogy mások is bánjanak vele (Mát. 7, 12.). Jézus, lelkülete alaphangulatánál, a szeretetnél s az ,Atyával' érzett egyességnél fogva belsőkép oly boldog volt, hogy előtte a külső öröm és szenvedés jóformán elveszítő jelentősegét s az élet gondja is szinte elenyészett (Mát. 5, 44. 11. 6, 25. 8, 20. 18, 51.). E kedély hangulatnál fogva „az uj szövetség prófétai eszményét, a szívbe irott törvénynyel" (Jer. 31, 31 s köv.) önmagában valósitá meg, s a költővel szóira „az istenséget a maga akaratában fogta fel." Benne az ember szolgaságból szabadságra lépett át. Ez az, mit rajta ,,hellen" vonásnak lehet nevezni. Miként fejlődött ki ez a szép összhangzat, a forrásokból teljességgel nem tudhatni. Hogy „a vidám egyesség e korszakát, mint rendszerint szokott lenni, a komor küzködésé s tán némi eltévelyedéseké is előzte volna meg," egyátaljában nem valószínű. „Mindazon jellemeknél, melyek csak küzdés s erőszakos kivergődés (Durchbruch) utján tisztultak meg, — gondoljunk csak Pálra, Ágostonra, Lutherre, — megmaradtak mindvégig a sebhelyek, s valami keménység, fanyarság és mordság ragad rájok életök fogytáig. Jézusnál mind ennek semmi nyoma sincs. Jézus ugy tűnik fel kezdettől fogva, mint egy szép természet, melynek csak önmagából kellett fejlődnie, önmagából birnia mindinkább tiszta tudalommal s önmagában megszilárdulnia napról napra, de semmi szüksége sem volt arra, hogy megforduljon s más életet kezdjen Es hogy belső kiképződése egészben megakadás nélkül, habár nem erőszakos törekvés de erőszakos válságok nélkül ment végbe, — csupán ez az életrevaló értelme a Jézus bünnélküliségéről szóló hitcikknek." (198 -209. U.). Minő viszonyban állott a mózesi törvényekhez, — erre nehéz határozottan megfelelni. A farizeusok és rabbik: törvénypótlékaikat mindenesetre elvetette (Mát. 15, 1 s köv. 11, 30. 23, 23.), olykor a nagybecsű mózesi rendszabályokat is mellőzte, igy bűnbocsánatot osztogatott a nélkül, hogy a törvényülszabta bünáldozatot kikötötte volna (Mát. 9, 2 s köv. Luk. 7, 47 s köv.), feláldozta magasabb erkölcsi tekinteteknek a szent szombatot (Márk. 2, 27.), egy izben (Mát. 15, 11 s köv. Márk. 7, 18 s köv.) az ételtörvények ellen oly nyilatkozatra fakadt, hogy „vagy maga sem fontolta meg beszéde horderejét," vagy megtagadta azok jelentőségét, más alkalommal végre (Mát. 5, 31. s köv. 19, 3 s köv.) egyenesen a világos házassági törvény (5 Móz. 24,1.) ellen kelt ki, azt legjobb esetben is javíthatónak s ezzel együtt tökéletlennek nyilvánítván. De minden e részben keletkezhető további sejtelmeinknek maga Jézus mond ellent a hegyi-beszédben (Mát. 5, 17 — 19.), mely szerint „előbb elmúlik a világ, mint csak egy betücske is a törvényből." E tétel ugy a mint van, akár hogy csürjük csavarjuk a dolgot, Jézus szempontjából merőben érthetetlennek látszik miután neki utoljára sem lehetett ter-