Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-04-02 / 14. szám

vében a mózesi törvényeknek mindörökre merev fenntartása. Szerzőnk e szorultságban wgy segit magán a hogy épen legkönnyebb. Kihagyandónak véli azt, mit a szentkönyvben meg nem ért. 0 a 18. és 19. verseket, melyeknek szövegi jogosultságához egyáltalában semmi kétség sem fér, oly idegen közbeszurásnak tartja, melyet még az evangeliom szerkesztésekor csúsztattak Jézus beszédébe. Ezen eljárással Jézus következetessége lenne megmentve, Máté hitele azonban még inkább megrendítve. Tudom, hogy Strauss hátamegett egy nagy tekintélyű tudományos iskola áll, mely a szentkönyv egyes helyeivel a rendszer és logika kedvéért hasonló úton-módon bánik el. Ha valaki történetet és életrajzot akar írni s írván a történés és élet szabályait irányadókul tartván, müvében semmi olyan vonásnak sem enged helyet, melynek valódiságát a köztapasztalat s az emberi természet törvénye nem igazolhatja ; jól teszi, szerintem nem is járhat el máskép feladatában. De azt, magam részéről, szüksgtelen és jogosulatlan erőszaknak tartom, mikor bizonyos eleve felállított rendszer s logikai következetesség kedvéért a történetíró oly adatokra is keresztet vet, melyeknek történeti valószínűségét és hitelét a köztapasztalat nem hogy gyengítené, de még inkább, erősiti. Kik a gyakorlati élet tüneményeit szemmel kisérik, jól tudják, hogy azok korántsem tartanak lépést az eszmei következetesség egyenes ösvényével. A tényeknek más logikájuk van, mint az elvont fogalmaknak. S ez bizonyos tekintetben jól van igy. Az emberiségnek legnagyobb szerencsétlenségére válnék, hogy ha nagy reformátorai és vezetői, mint meg annyi kilőtt golyóbis, a körülmények és akadályok számba nem vételével makacsul ragaszkodnának bizonyos legegyenesebb irányhoz, a „következetesség" kedveért. Ez legtöbb esetben nem volna más, mint fővel rohanni a falnak. Széchenyi Istvánt 1843-ban egy tapasztalatlan (s bizony sértés nélkül mondhatni : „szélleibéllelt") politikai párt részéről megtámadták nagy következetlenségeért, a mi többek közt abban állott, hogy más politikai hitvallása volt saját személyére nézve, más ismét a közönségre nézve. A nemes gróf, kihez reformátori hitvallottságát t. olvasóim is elismerendik, hosszasan és körülményesen felelt e megtámadásra a „Jelenkor" cimü újság akkori számaiban. (Olvasható, habár csonkán, Adó és két garas cim alatt Töröknél is, Széch. Pol. Ist. II. 206—281. 11.) A vád tökéletes igazságát beismerte, hanem egyszersmint azt is fényesen bebizonyította, hogy csupán ily eljárás vezet sikerhez. „Minden ember," úgymond többek közt, „sejtve nem sejtve, tudva nem tudva, okosan vagy otrombául, nemesen vagy nemtelenül, de annyiszor változtatja földi szerepét, a hányszor változik helyzete" stb. Tiltakozom minden afféle magyarázatok ellen, mely az eddigiekben netalán bizonyos „köpenyforgatási" életnek apologiáját akarná látni. Abban a véleményben vagyok, a szigorú következetesség tiszteletet érdemel, de az egész következetességi tannak becse inkább a következetes komolyan akarásban, mintsem a legrövidebb úthoz s egy merev eljárási módhoz való szoros ragaszkodásban határozódik. Elméleti német tudósok, kiknek a nyilvános szabad közélet tüneményeit közelről tanulmányozni soha módjában sem állott, rájöhetnek ugyan arra a gondolatra, hogy oly életrajzot készítsenek valakiről, melyben mindenik rész zsinór-irányban folyjék a másikból, de más kérdés élethű lesz-e aztán ez a kép ? Ha csak az egész mult és jelen minden tanúságait meghazudtolni nem akarjuk, el kell ismernünk, hogy a legnagyobb emberek élete sincs bizonyos következetlenségek nélkül, melyek könynyen ellenmondások színében tűnnek fel. De ez természetes és emberi dolog. Lépteink irányát olykor az eszély szabja meg, máskor a lelkesedés, midőn a sziv ez az örökösen élénk és mozgékony rugó szerepel, mindkét esetben gyakori, hogy utaink keresztülkasul vágják a végcél legegyenesebb irányát épen ugy, mint a fontolva tervezgető ész világos számításait. S ez nem baj, mert a haladás sokszor nem lehet egyéb következetlenségnél. Azt akartam ezen észrevételemmel kimutatni, hogy a következetességi elméletet a történetírás mezején túlfeszíteni és nagyon sürgetni jog szerint nem szabad, s ha valaki mindamellett ezt teszi, akkor nem visszatükrözteti, hanem merőben újból alkotja életrajza hősének képét, kiről bizonyosan azt sem tudhatja, vájjon neki nem más fogalma volt-e még a következetességről is, mint életirójának, kit ezer évek választhatnak el tőle. T. olvasóim bizonyosan észre fogták venni, hogy itt egy első rendű fontossággal biró elvkérdésre egész általánosságban nyilatkoztam, minden részletességekre tekintés nélkül, a nélkül különösen, azt mi a nyilatkozatra közvetlen alkalmat nyújtott, t. i, Jézusnak kézalatti beszédét kiváltképen szem előtt tartottam volna. — Most vegyük fel ismét ismertetésünk fonalát. Annyi áll, hogy Jézus többeket a törvényszabta áldozásra utasított (Mát. 8, 4. Márk. 1, 44. Luk. 5, 14.), de a tudósítások egyetlen egy esetet sem emlitnek, midőn maga vagy tanítványai áldoztak volna. Az u. n. templomtisztitással pedig (Mát. 21, 12 s köv. és a paral. h.) egy a törvény szerint nélkülözhetetlenül szükséges és vallásszerü intézményt támadott meg, a mit már Reimarus, a híres wolfenbütteli fragmenták szerzője is bebizonyított (Strauss kiadása 195. s köv. 1,). Hogy a templom-lerontás felől tett nyilatkozat eredetileg valamivel több lehetett a test feltámadását jelentő allegóriánál, mint János akarja (2, 19 s köv.), az Márk 14, 58. és Csel. 6, 14. stb.-böl összevetéséből, s az István vallatása körülményeiből kitűnik. Mindenesetre Jézus értelmét tükrözi vissza Ján. 4, 21. 23 s köv., miután Jézus belátta, hogy a vallás lényegének a mózesi istenitisztelet meg nem felel s a vallási ügyet újból átalakítani szükséges. Ennek végrehajtását azonban önként a későbbi időre bizta. (209—217. 11.). (Folyt, köv.)