Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-04-02 / 14. szám

Végezetre még egy pontot emelünk ki. Könyvünk utolsó két versében egy nevezetes jegyzet olvasható, mely eleitől fogva sokféle combinatiókra adott alkalmat. Az mondatik ott ugyanis: „Marada Pál két egész esztendeig az ő tulajdon szállásán, és mindeneket befogad vala, a kik ő hozzá mennek vala. Prédikálván az Istennek országát és tanitván azokat, a melyek vágynák az úr Jézus Krisztus felől, minden szabadsággal, minden tiltás nélkül." O tehát két évig maradott Rómában. De azután mi történt vele ? szabadon bocsáttatott, vagy kivégeztetett ? Könyvünk e tárgyról teljesen hallgat, holott az olvasó előtt igen erdekes volna tudni, legalább néhány szót az apostol sorsának kimeneteléről. Azt nem mondhatjuk, hogy az iró Pálnak végső sorsát azért nem emliti, mert arról tudomása nem volt; mert ha azt mondja: marada ott két évig, tudta, mi történt vele azután, mert csak azon esetben határozhatta meg a két évi időt, s irónk az apostol sorsának megváltozását maga is fölteszi. Azt sem lehet möndani, hogy ő az apostol halálát, vagy szabadon bocsáttatását azért nem emliti, mivel annak, mint köztudomású ténynek megemlítését feleslegesnek tartotta; mert ez esetben Pál életének sok egyéb momentumait el kellett volna hallgatni, miután azok is köztudomásu tények voltak. A közönséges nézet az, hogy Pál azon két év leforgása után szabadon bocsáttatván, hosszú utazásokat tett, és a többek közt Spanyolországban is megfordult; de aztán másodszor is római fogságba jutott, és végre ott Péter apostollal együtt vértanúságot szenvedett (1. Eusebius, H. E, 2, 22.). Messze vezetne bennünket, ha azon adatoknak és mondáknak vizsgálásába bocsátkoznánk melyek a két főapostolnak későbbi életét annyira Összefűzik, hogy a vizsgálódó ész azoknak tömkelegéből alig tud kibontakozni. Nem is szándékom ezúttal azon forrásoknak kutatásába bocsátkozni, s ez által különben is hosszura nyúlt cikksorozatomat még hosszabbra nyújtani, annyival kevésbé, mivel, a mint emlékszem, e lapok hasábjain egy avatott tollú irrónktól e tárgyra vonatkozólag alapos cikkek jelentek meg ily cim alatt: „Volt-e szent Péter Rómában ?" Én csupán egy-két szót akarok emelni Pál apostol életének későbbi sorsát illetőleg. Annyi bizonyos, hogy Pál, mint római fogoly, Rómába jött, és — könyvünk szerint — ott két évig maradott. Helyes chronologiai számítás szerint az apostol nem előbb, mint a 62. év tavaszán érkezett Rómába, és ha ő ott két esztendeig fogságban ült, bekövetkezett a 64-d. év a mikor Nérónak a keresztyének elleni kegyetlen üldözése kitört, a miről Tacitus bizonyságot tesz (Annál. 15, 44). Tacitusra bízvást támaszkodhatunk ; és ha Nero a 64-d. esztendőben a keresztyének ellen csakugyan üldözési rendeletet bocsátott ki, gondolhatjuk-e azt, hogy Pál apostol, a ki már két évig fogságban ült, épen a keresztyének sorsára nézve oly végzetes időpontban bocsáttatott szabadon ? nem valószínűbb az a—csaknem bizonyos — fölvétel, hogy ö is a többi keresztyének vértanúi sorsában részesült, különösen ő, aa

ki nem csak mint egyszerű keresztyén, de mint a legbuzgóbb proselyta-csináló is a római zsarnok szemében nagy szálka lehetett ? A legnagyobb valószínűséggel, sőt bizonyossággal fölvehetjük, hogy Pál, Jézus Krisztusnak legnagyobb apostola a 64-d. esztendőben kitört Neroféle keresztyén-üldözésnek vértanúi áldozatjául esett. Ezen fölvétel, sőt mondom, állítás mellett azonban a Pál apostolnak második római fogságáról, valamint a két főapostolnak későbbi közös sorsáról fennmaradt adatok mondáknak bizonyulnak be -T de ezen eredményre jutnánk különben is, ha azon, leginkább későbbi korból származott adatoknak tüzetes vizsgálásába bocsátkoznánk. * • * íme Pál apostol élettörténete feletti vizsgálódásainknak végét értük. Vizsgálódásinknak gyümölcsét azonban drágán vásároltuk meg, mert az egy szentnek tartott könyv történeti hitelességének árába került, melynek sérthetetlenségén sérelmet ejtettünk. De hát szabad volt ezt tenni ? Szabad volt könyvünknek történeti hitelességét még csak kétségbe is vonni ? Teljes joggal. Igazságot kerestünk, az igazság előtt pedig közvetlenül nincs semmi szent, semmi hiteles, semmi sérthetetlen, ezek csak akkor lesznek azokká, ha olyanokul bizonyulnak be. Igen, az igazság előtt mindenféle mellékes tekinteteknek félre kell vonulni, és annak rovására nem szabad előítéletekbe takaródznunk, nem szabad az igazság ellenében a hagyományos és megcsontosult előítéleteket védpaizsul felhasználni, mert az igazság mindenek felett áll, ez az a mi hiteles, a mi sérthetetlen, a mi szent! De hát vesztettünk-e az által valamit, ha egy könyv történeti hitelességén csorbát ejtettünk, melynek minden szavát a hivatalos buzgóság ugyanoknak és ámeneknek szereti tekinteni? Épen semmit. Mert ha könyvünket annak ismertük fel, a mi az valósággal, azt pedig, a mi e valóságon kivül fekszik, elvesztettük , akkor még nincs semmi kárunk, mert csak azt vesztettük el, a mi a valóságon kivül esik, tehát a mi nem létezik, a nem létezőt elveszteni pedig semmi kár. De nem veszteségünk, hanem épen positiv nyereségünk van. Positive nyertünk 1-ör az által, mert ha könyvünket annak ismertük fel, a mi igazán: akkor mi igazságának birtokába jutottunk, az igazság birtoka pedig nyereség ; positive nyertünk 2-szor az által, mert könyvünkben egy oly nevezetes forrást ismertünk meg, mely fényes világot vet korának vallási állapotára, a viszonyokat mozgató érdekekre, ugy hogy könyvünk nélkül azon kor viszonyainak és érdekeinek ismeretére talán soha el nem juthattunk volna — és az ismét nyereség. Bosznai Sándor, ref. papjelölt.