Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-03-05 / 10. szám

masztásának elbeszélésével elérni? Egy szóval meglehet mondani: Pétert akarja vele parallelizálni, Amint Péter Tábithának feltámasztásával megmutatta ebbeli csudatevésének erejét (9, 36 — 41), épen azt kellett tenni Pálnak ia, a minthogy ő is visszaadta az emeletről leesett és meghalt ifjúnak az életét. Az iró apologetikai célját szükségtelen tovább bizonyítgatni. Más térre vezet bennünket az a kérdés: vájjon a halottnak feltámasztása általában lehető-e ? Mindenki, a kinek józan és egészséges fogalmai vannak, be fogja látni, hogy az teljesen absurdum. Nem nagy munkába kerül a halott-feltámasztás lehetetlenségét kimutatni. Miben áll ugyanis a halál ? A lélek és a test különböző organumai közt létezett összeköttetésnek megszűnésében, mely alkalommal a lélek — a közönséges nyelvszokást használva — a testet elhagyja, a szervek pedig működésűkben megakadnak, megmerevednek, felbomlásnak indulnak, szóval a további szolgálatra alkalmatlanokká válnak. Es mi által lehetne a léleknek a test szerveivel való isméti összeköttetését eszközölni, más szóTal a halottba uj életet önteni, vagy azt feltámasztani'? az által ha először a testből kiköltözött lélek abba újra visszahozatnék, vagy ha az már kiszolgálta magát, helyébe uj lélek teremtetnék; másodszor pedig az által, ha az elhalt és működésre alkalmatlanná vált orgánumok szolgálatra képesekké tétetnének, vagy ha azok a munkásságra nem volnának többé alkalmasok, helyök uj szervek által pótoltatnék. Ez volna a halott-feltámasztásnak folyamata; de mind addig, mig ezen processus nem eszközöltetik, a halott-feltámasztás általában mesebeszéd marad. És vájjon lehetséges-e ez a processus ? az csak a természet rendes okszerű és törvényes folyásának teljes felforgatásával, más szavakkal: csudálatos módon, egyik csudának a másikra halmozásával volna eszközölhető. Mivel pedig a csudákból egy is sok, és még egyet sem engedhetünk meg, annál kevésbé csudákat, csudáknak láncolatát. A csudák lehetőségének tagadásával egyszersmind a halott-feltámasztásnak lehetőségét is általában meg kell tagadnunk. Bosznai Sándor. (Folyt, köv.) NÉHÁNY ÉSZREVÉTEL MOCKOVCSAK ŰR CIKKE FÖLÖTT. A „Prot. Egyh. és Isk. Lap" folyó évi 5, 6 és 7 ik számában jelent meg egy cikksorozat e cim alatt: „Mely hitvallási könyvek érvényesek és szabályozók a magyarhoni ág. hitv. ev. egyházban." Az ebben foglalt észrevételekről óhajtók néhány sorban elmélkedni, s ez mint az idézett cikk végszavaiból kitetszik, magának cikkírónak sincs ellenére. Nem célom jelen soraimmal vitázni ; azon kérdés megfejtését is mellőzöm, hogy vájjon a concordisták vagy az anticoncordisták tévedtek-e ? E tárgynak tisztázását elődeinknek köszönhetjük, minek oly tárgy vitatásához fogni, mely évek hosszú során át tartott keserű vitatkozások által hozatott tisztába, minek különösen most, midőn vannak ennél fontosabb teendőink is, melyekhez képest a liber concordiae ügye páraként elenyészik. Feladatunknak legkevesbé sem felelünk meg, ha a cikkírót követjük, s ha azon eszközökkel működünk, melyekkel ő él, s melyekből nyilván látni, hogy hova gravitál. Ha az Eris almáját könnyelműen oda dobjuk, s mielőtt a küzdtérre lépünk számot nem vetünk magunkkal, félő, hogy azon szent ügynek, melyért harcolni akarunk, inkább kárára, mint hasznára leszünk; vigyázzunk Pál apostol intésére 1 Kor. 9, 26. Hagyjuk a concordistákat és anticoncordistákat békességben, hadd nyugodjanak kiérdemelt borostyánaikon ; mi pedig ügyeljünk a kor kívánalmaira, s nézzünk az óramutatóra; mert sok a teendő, nagy az aratás, de kevés az arató! Ne vesztegessük időnket és tehetségünket, ne szolgáltassunk alkalmat a civódásra, hogy ne szidalmaztassék a mi szolgálatunk. Ezen általános észrevételek után térjünk tárgyunkra. Cikkiró eljárási modora ellen tiltakoznunk kell ; mivel túlheves indulat által elragadtatván az illő határon nagyon is túl ment. Ha valaki ugy akar Ítéletet mondani, mint azt cikkiró tette, talán mégis jó volna, ha egy kissé körültekintene, s megnézné : vájjon kikkel van dolga; és kívánatos volna, hogy gondolkoznék azon is, hogy nem állitott-e valamit, a mire szükség esetén kimerítő feleletet nem adhatna anélkül, hogy magával ellenkezésbe ne jőne ? Ha jól fogtam fel cikkiró nézetét: ő nem elégszik meg theoreticus theologíai életünk jelen kifejtésével és azon eredményekkel, melyeket emez a gyakorlati életben mutat. Nemcsak az illendőség, de talán a jog határain is túlhaladó modorban támadja meg azon férfiakat, kik hazánkban a protestantismus jelen vívmányait képviselik. Jól tudom én azt, hogy ezen tiszteletreméltó férfiak, kik becsültetés és közszeretet között őszültek meg, s kik közül néhányat magam is ismerek, ismerem theologiai nézetüket, mondom, jól tudom én azt, hogy ezek épen nem szorultak arra, hogy mellettük ügyvédkedjem; de az igazságnak tartozom vele, hogy kijelentsem, miszerint szörnyű illetlen dolog ilyen embereket minden ok nélkül a világ elé pelengérre állítani és anathemát kiáltani rájok; ez Hengstenberg modora, melyet azonban mi nem akarunk követni. Legjellemzőbb szerzőnek ezen nyilatkozata: „Fájdalom ez az erős confessionalis tudat már most csak gyéren található népünkben; ezért egykor felelni fognak a rátionalista lelkészek." Ez nemcsak sok tekintetben alaptalan, hanem jogtalan sértegetés ; az ilyféle kitörésekkel es feljajdulásokkal a bajon keveset segítünk. Hogy népünkben a hitteljes láng, ama tüz, mely helyéből hegyeket is képes kimozditni, kialudt, annak nem a ratíonalistaféle lelkészek és tanárok az okai; egészen