Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-02-19 / 8. szám

világot vet Pálnak a zsidó apostolokliozi valódi viszonyára, mely közel sem volt oly önállótlan és alárendelt, mint tán egyelőre a Csel. előadása után gondolhatnánk. Péter apostol, a ki csak imént a jeruzs gyűlésen a zsidó előítéletekkel oly hatalmasan szembe szállt, és a ki ott a pogány-keresztyének érdekében legelső felszó 1-lalt, Antiochiában a pogányok apostolának meglátogatása alkalmával ugy viseli magát, hogy az a jeruzs. eseményekkel sehogy meg nem egyeztethető. O eleinte ugyan a pogány-keresztyénekhez csatlakozik, velők együtt asztalhoz ül; de alig érkeznek oda némely Jeruzsálemből Jakab által küldött követek, midőn azoktól féltében a pogány-keresztyénektől visszahúzódik, és a ki imént Pál elvei szerint szabadelvüen járt el, most a zárkozott zsidóság szükkeblüségének hibájába esik. Péternek kétértelmű magaviselete aztán másokra is elragadj s nemcsak a jelenvolt zsidók követik példáját, hanem Barnabás is tévútra vezettetik, az a Barnabás, a ki a conventen szinte jelen volt, és a ki előtt az ott hozott határozat nem lehetett ismeretlen. A zsidó apostolfőnöknek eljárása a pogányok apostolát mélyen megsérti, s ép azért vele keményen szembe száll, és kétértelmű magaviseletéért szigorúan megdorgálja. — Most azt kérdem: miként történhetett meg ez az eset, ha igaz volna az, hogy Péter az apostoli conventen oly szabadelvüen nyilatkozott Pál r ézetei mellett, és az ő szabad nyilatkozata az egész gyűlés tetszésével találkozván, irásba foglaltatott ? Ez esetben inkább Péternek azon elveket nem megtagadni, hanem azok mellett síkra kellett volna szállani. Miként értelmezzük a zsidó-apostolnak eljárását? És ha Péter magával ily merő ellenmondásba jön, miért nem emlékezteti öt maga Pál, vagy Barnabás, vagy legalább valaki a jelenvoltak közül azon határozatra, mely leginkább Péter hatalmas szónoklatának köszönte előállását ? Sem maga Pál dorgáló beszédében, sem más valaki nem szól arról egy hangot is; mindenki megfeledkezett annak létezéséről. Vájjon állithatjuk-e még tovább is, hogy azon u. n. apostoli concordatum létezett? Ha annak történeti valósága ellen semmi más bizonyítékunk nem volna is, már magának ezen körülménynek döntőnek kellene lenni, s fel kellene abban ismerni a fictiot, mely ugyan a szerző irenikai céljának megfelel, de a történelemben nincs semmi támasza. Az antiochiai esemény továbbá fényes világot vet Péternek és az egész zsidóságnak akkori álláspontjára is. Krisztus halála óta ez eseményig mintegy 20 év folyt le, tehát elég idő arra, hogy Péter a keresztyénségnek valódi lényét fölismerje, és hogy annak a zsidósághoz és pogánysághozi viszonyával tisztába jöjjön. Azonban mit tapasztalunk ? látjuk-e ő benne, hogy a zsidó particularismussal szakított, és hogy a keresztyénséget lényegében fölfogta ? 0 néhány zsidó előtt képes visszarettenni s magát félénken visszahúzni! Ez a tény világos bizonysága az ö akkori primitív álláspontjának, bizonysága annak, hogy a zsidóság szük köréből még ekkorra sem birt kiemelkedni. És vájjon mit szóljunk a zsidóságról, midőn annak fejedelme is ily primitív álláspontot árui el ? Fölülemelkedett-e az annak látkörén, a ki azt vezette, a ki után indult és a kit követett ? --- Most látjuk teljesen igazolva azon kimondott állításunkat: ha Pál apostol nincs, nincs keresztyénség! A Csel. könyve az Antiochiában történt jelenetről természetesen hallgat; de annál jobban kiemeli azt a Gal. levél, mely könyvünket némán ugyan, de hatalmasan vádolja. Miután a jeruzs. értekezlet folyamát és eredményét az igazságtól oly eltérőleg adta elé, hogy magával szembetűnő ellenmondásba ne jöjjön, ezen eseménynek abban nem lehetett helye, s annak elhallgatása valósággal szándékos. De irenikai céljával is ellenkezett ezen jelenetnek fölemlitése; mert az olyan eseménynek fölelevenitése, mely által Pál a zsidóság előtt kedvezőtlen szinben tűnnék föl, és a mely esemény különben is rosz hatást idézett elő, nem mozdította elő az iró célját a kinek épen a pártok kibékítése feküdt erősen szívén, s célszerűnek látta azt nem föleleveníteni, hanem lehetőleg simítni, vagy épen a feledékenység fátyolával borítani. Bosznai Sándor. (Folyt, köv.) ISKOLAÜGY. A CSALLÓKÖZI TANÍTÓ-EGYLET ÉRTEKEZLETE NAGY-MEGYEREN febr. 8-án 1865. A napok között, melyeknek felderülése a népnevelés országának annyiszor óhajtott közelbeni eljövetelét ragyogó fényben tünteti fel — méltó, s talán a legelső helyet foglalja el egyházmegyénkben a f. é. február 8-ika, melyen a komáromi egyházmegyében kebelezett csallóközi tanitói egylet értekezletét tartá. E nap örömeit, gyönyöreit ecsetelni kisérte meg gyenge tollam a jelen sorokban. A nevezett nap reggelén, a nagy-megyeri ev. ref. egyh. iskola helyiségén nagy számú érkezettek csoportja — lelkészek és tanitók nyujtának egymásnak barátságos kezet, mely jelenetet a nap jelentősége még magasztosabb alakban tüntetett fel! Igen! dicső symboluma volt az azon igazságnak: miszerint a népnevelés nagyszerű épülete csak ugy épülhet fel, ha lelkészek s tanitók mint legilletékesebb munkások egymással kezet fogva működnek! a kölcsönös üdvözlések, kézszoritások után az egylet elnöke nt. Vida Ferenc úr a helybeli tanitó t. Kardos Kálmán úrral bevezette az egybegyűlteket., az egyház kisebb sas. tanitó vezetése alatt álló iskolájába ; 8 itt vette kezdetét azon jelenet, mely ha örömkönnyeket csalt ki szemeinkből: volt okunk azt nem szégyeneim. Közkívánatra K. K, úr bemutatta az iskolába ujonan érkezett csemeték kezelését, kiknek alapos, értelmes feleletei tekintve az alig 6 —7. korévet, a legkövetelőbb igényeketis kielégíthették. — Végig menvén a kisebb, majd a saját vezetése alatt álló nagyobb isko-