Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-12-25 / 52. szám

miut mi: szent előttünk az idegen lelkiismeret s tisztelünk minden hitbeli álláspontot, bármily kevéssé legyen is az a mi miénk. — De viszont mi is megvárjuk másoktól, hogy ők se ítéljenek el mieket hamarkodva s könnyelműen, hogy ő előttük is szent legyen a mi lelkiismeretünk, hogy ők is tiszteljék a mi hitünket. Csak ily esetben követendik ők is az Úr rendeletét, ki komolyan s hathatósan irt vala : „n e ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!" (Máté 7, 1.); csak akkor alkalmazkodnak az apostol szavához: „Kicsoda vagy, hogy mások szolgáját kárhoztatod; az ö tulajdon urának áll vagy esik" (Rom. 14: 4). — Ha azonban mások az irás ily komoly szavai által sem tartatnak vissza hitünk s életünk szentségének háborgatásától, ez ne keserítsen el s ne vigyen tévútra minket. A mi Urunk példáját követve, ne gyalázzunk ha gyaláztatunk, söt tiirjük békén s vigasztalódva az üldözéseket is, mert tudjuk „hogy azokat mondá Jézus boldogoknak, kik szidalmaztatnak, háborgattatnak s mindennemű gonosz hazugsággal vádoltatnak ő érette" (Maté 5 : 11). Mí örömmel tesszük le kezeibe ügyünket s kérjük oltalmát; mi újra hűséget fogadunk neki, mi újra egyesülünk a benne vetett hit s iránta való szeretetben. A viharokban, melyek jelenben fenyegetnek, bizalommal s vidáman állunk meg hitünk s életünk alapján, s egy, szájjal egy szívből mondjuk: „Más fundamentomo-t senki sem vethet azon kivül, a mely egyszer vettetett, mely a Jézus Ivrisztu s." Ainen. Közli L a u k o Károly.*) - —— - •— ISKOLAÜGY. **) SOPRON, oct. 19.1864. Tisztelt barátom! Te ludod, mikép életem, kora ifjúságomtól fogva egy eszmének van szentelve, egy eszmének, melyért országos tanácstermek*) E közleményt következő sorok kíséretében vettük: Nt. úr! Ugyhiszem magyar prot. olvasóközönségünk előtt sem leszen érdektelen a mostani vallásos küzdelmek egyik legjelentékenyebb képviselőjének, Schenkel Dánielnek egy legközelebb mondott prédikációját olvashatni. Sok tekintetben igen nevezetes, tanulságos prédikáció ez. Erős bizonyíték arra, hogy mily balga, kis-koru a nézet, miszerint azok lennének, az igaz keresztyén hit és buzgóság elfojtói, kik Krisztust, mint valóságos történelmi s nem csupán eszményi lényt akarják ismerni. S z e r k. **) E becses sorokat következő levél kíséretében vettük : Nt. szerkesztő úr! A folyó évi sept. 8-iki tanitói-tanácskozmány eredményét, — melyek szerkesztő úr és az „Egyh. és Isk. Lapok" t. olvasói előtt is ismeretesek, — megírtam nt. Pálfy úrnak, a soproni ev. tanitó-képezde igazgatójának, mint oly egyénnek, kinek nemcsak becsült barátságával dicsekedhetem, hanem a ki felöl édes mindnyájunk tudja, hogy egyházi ügyeink, különösen pedig a népnevelés sz. ügye iránt. minő figyelemmel viseltetik, és hogy e dicső eszme megtestüléseért minő fáradhatatlan munkássáben sa — tudósok könyveiben sok magasztos szavak hangzottak el, de amelyért hazánk nagyjai, kiknek hatalmukban vannak az eszközök az eszmét életbe is léptetni, még eddig többnyire csak puszta szavakkal áldoztak. — Ez eszmének áldoztam minden tehetségemet, a világbani állásomat, mindenemet, mert ugy vagyok meggyőződve, hogy hazánk felvirágzása egyedül ettől feltételeztetik, az emberiség jóllétének ez az egyedüli alapja. — Hiában állíttatnak föl a gazdászati egyletek, hiában áldozunk földhitelintézetekre, nemzeti színházakra, tudományos akadémiákra milliókat, söt az ország legszabadelvübb alkotmánya is, — ha valaha megnyerhetnénk azt, — csak írott malaszt marad, mig a nép tudatlan. Igaz, hogy nagyon parányi az, a mit én egyszerű férfiú, középszerű tudománynyal, csekély erővel, minden befolyás és vagyon nélkül képes vagyok ezen nagyszerű cél kivitele körül tenni, s csekélységem érzete sokszor már majd azon elhatározásra birt, fölhagyni a sisyphusi munkával mely erőmet kimeríti, anélkül, hogy valaha célt érhetnék; de azután meggondolva, hogy nincs az a parányi mag, mely jó szándékkal elvetve, ki ne keljen és valami bár még oly csekély gyümölcsöt ne teremjen, — folytattam a munkát. Sokszor óhajtottam, vajha százezerek állanának rendelkezésemre, mily könnyen, mily hamar odajutnék, a hová a legnagyobb eröködéssel sem juthatok el soha, s eszembe julott a hörcsökröli mese, mely midőn látná a csigát egy karóra fáradságosan felmászni, nevetve átugrotta azt, s gondolám, vajha én lehetnék az a hörcsök! De meg elgondolám, hogy végre a csiga is csak felmász egy darabig s mindenkor got s önzéstelen áldozatkészséget tanúsított és tanusit még ma is. 0, a népnevelés hős bajnoka, ezzel az ide mellékelt nagy becsű és szép beltartalmu levéllel válaszol, melyet oly célból vagyok bátor ide mellékelve itten küldeni: méltóztassék ezt az „Egyh. és Isk. Lapok" valamelyik számában közölni, hogy necsak mi györmegyeiek lehessünk szerencsések ama mély belátásu férfiúnak irányt adó bölcs tnnácsa szerint elindulni és haladni, hanem azok is, kik a távolban vagy közelben ily tanitói-körök alakításával fáradoznak, hogy azok előtt se legyen e sok szép és dicső eszme ismeretlen. Nem tagadhatom, hogy nekem, mint a györmegyei tanítói-kör elnökének, oly szolgálatot tett e becses levél, mint a sötétben vándorlónak egy fényt árasztó csillag, mert most már világos előttem a teendők sorozata, látható a messzire kiterjedő rögös, de annál dicsőbb út! Siettem is ezt a pályátkijelölö levelet közölni az összes tanitói karral. Mit idézett elö ennek felolvasása az egész testületben ? Nem lehet leírnom, csak annyit mondok, hogy a halhatatlan írót végnélkül „éljen" felkiáltásokkal üdvözölték, s arra kértek, hogy e nevezetes cikket necsak „Tanodai Közlöny"-ünkben, hanem az „Egyh. és isk. Lap" számára is mielőbb küldeném meg, a mit még csak most teljesíthetek. Hiszem tehát, hogy annyival is inkább, mint az összes györmegyei tanitói-kar kérelme és akaratja e becses levél közlése, azt annál szívesebben teljesitendi nt. szerkesztő úr. Szalay Sándor a györmegyei ev. tanitói-kar elnöke.