Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-09-11 / 37. szám

a reformátorok, a mi későbben megkísértve lőn, hogy t. i. az államfelelősségnek már fogaimánálfogva joga lenne az egyházkormányzathoz. Sőt elösmerik elvben, hogy az egyházi társadalom, bir a szabad önelhatározás jogával s e szerint azon joggal, hogy saját bel- és külügyeit korlátlanul önmaga kormányozhassa, A reformátió mezején s ő reá-nézve csak keresztyén reformált és az evangyéliomot mint emberi és isteni dolgokban maga feletti legfelsőbb tekintélyt elösmerŐ államhatalmak léteztek. Az, hogy evangelikus fejedelmeknek, uraknak, városoknak, rendeknek még csak eszökbe is juthatott volna, hogy az egyházat nem evangyéliomszerü, hanem más valami szabályok szerint akarnák kormányozni, még csak mint lehető eset sem lebegett a reformátorok előtt, A hol az államhatalom, azaz kölönösen a fejedelem, nem az evangelikus egyházhoz tartozik, ott lehetetlen az egyházi ügyek saját vezetését reábizni, hanem csak az általános felügyeleti jogot lehel, neki megengedni, s az egyetemes védelmi tiszt gyakorlását lehet tőle elfogadni. Schenkel. Die Erneuerung der deutschen evang. Kirche. Grotha. 1860. 32. „Hogy római katholikus fejedelem, protestáns egyházat igazgatni fogna: az, a reformátoroknak még csak eszükbe sem jutott.í

4 R i c h t e r. Geschichte der evang. Kirchenverfassung. Leipzig. 1851. 103. „A későbbi idők azon költeményét, mely katholikus fejedelmeknek is hatalmat adott az evangelikus egyház felett, a reformatio idejében bizonnyal nem fogták volna érteni." P a u 1 u s. Privatgutachten über die aufgegebene Frage: kann ein deutscher Regent etc. etc. Dessau. 1827. 50. „Püspöki tisztet és jogokat valamely protestáns egyház felett, római katholikus fejedelem már csak azért sem gyakorolhat, mert ő, nem tagja azon társaságnak. Miként lehetne azt gondolni, hogy egy nem épen esztelen társaság, a maga jogai és alkotmánya s általában a maga jóléte felöli vezérlő gondoskodást egy oly személyre bizhatná, a ki magát egy ellenséges társasághoz tartozónak lenni vallja." De W e t t e. Dogmatik der protestantischen Kirche nach den symbolischen Büchern etc. Berlin. 1840. 201. „Ha a polgári felsöség más egyházhoz tartozik, s a többi egyházak iránt bizalmatlan; akkor neki az egyházigazgatást illetőleg, egyáltalában semmi positiv részvétet nem lehet engedni, s számára az egyház irányában csupán azon politikai jogok maradnak fen, melyeket az állam célja hoz magával." A mi már magát az 1791. XXVI. törvénycikket illeti: én abban és az által mind az egyház saját autonómiáját, mind ö felségének az ország törvényes hatóságai útján gyakorlandó legfőbb felügyeleti jogát teljes mértékben biztosítva látom. Ott a hol a törvény nyilván mondja, hogy „az evangélikusok a vallásra tartozó dolgokban, egyedül saját egyházi hátóságaiktól függjenek," s hol az egyházi törvényeket sem hatósági parancsok, usem királyi kibocsátványok meg nem változtathatják : az llamnak egyházi belügyekkel való rendelkező és törvényhozó beavatkozásáról szó sem lehet. A törvény azon pontjai, melyeket némelyek, egyházunk és iskoláink autonómiájára nézve nem épen kedvezőknek tartanak, egy kis történelmi világítás mellett s elfogulatlanul fogva fel, elvesztik minden aggasztó voltukat; — a mint ezt én is, több rendbeli müveimben tüzetesen megbizonyítottam. A mi helyzetünk szerencséje és a kálvinizmus egyházalkotmányi érdeme épen abban áll, hogy mig a lutherán s különösen német egyházakban az egyház szabadságára századok óta a territorialismus és consistorial rendszer járma nehezült, s igen jeles német tudósok is, az egyházalkotmány tudományának mezején, mind e mai napig jó formán csak tapogatóznak: addig a kálvinizmus hatása következtében, több reformált egyházakban kifejlődött a zsinat-presbyteri egyházalkotmány. Nálunk a belszervezetet illetőleg sok akadályokkal küzdve és későn, de az államhozi viszonyra nézve elég korán és határozottan. Mellékesen fel kell említenem, miszerint Sz. F. úr, a második helvét'hitvallás keletkezésének történetét, s annak az első helvét hitvalláshoz való viszonyát hibásan érinti. A második helvét hitvallás szerzője egyedül Bullinger, B független ez az elsőtől. A Corpus et syntagma confossionum stb. cimü gyűjtemény ide vonatkozó pontja, melyet a mieink is rendszerint átvettek a helvét hitvallás magyar kiadásához, — egészen hibás és alaptalan dolgokat tartalmaz, — a mint ezt a Prot. Lap. 1858-ik évi folyamának 10-ik és 11-ik számaiban kimutattam volt. Végül megjegyzem, miszerint szándékosan tettem azt, hogy a Servet ügyének tárgyalása folyamán, minden ponton magukra a közvetlen forrásokra, nem pedig tekintélyekre hivatkoztam. Igy ítélheti meg a tisztelt olvasó hogy nem alap nélkül állítottam azokat a miket állítottam, s hogy nem ad terrorem populi említettem azt müvem előszavában, hogy Kálvin saját müveit és levelezését is használtam, s végre, hogy mily méltatlanok és alapnélküliek azon vádak, melyeket Barni és Sz. F. urak Kálvin dicső magasztos-jelleme ellen emeltek. Igenis, én dicső, magasztos jellemnek tartom Kálvint, a nélkül hogy szentnek, s korának gyarlóságaitól minden tekintetben megszabadultnak tartanám. De azt is jól tudom, hogy épen az oly kemény, bátor és határozott jellemek, mint a milyen volt Kálvin is, sohasem lesznek szenvedélyes gyűlölők és rágalmazók nélkül. Igen helyelyesen mondja legközelebb Wilkens bécsi református lelkész : „Kleine Seelen hassen in Calvin den grossen Menschen, Juden und Judengenossen hassen in ihm den Christen, Katholiken hassen in ihm den Ketzer, Ungláubige hassen in ihm den Gláubigen, Liberale hassen in ihm den Feind der Libertiner, Radikale hassen in ihm den Conservativen, Humanitátsschwátzer hassen in ihm den Mann der Strafe und Zucht, Genfer Nationalitáther hassen in ihm den Fremdling. — Daher die Lasterungen."